Néma csend borult a tájra,
A város a szemét behunyta.
Eljött a forró napok éjszakája,
Nehéz lett a lét, az emberek álma.
Én, aki örültem régen,
Fényt tervezhettem városokban és vidéken,
Most lekapcsolom az esti fényt...
Legyen minden embernek fény a remény...
S csak imám mondom...
Istenem, legyen az embereknek fény,
E forró napokon irgalom.
S a Duna, s a többi folyó hozza bő vízét.
Mert víz és fény nélkül megáll az élet.
Nem lesz elég kenyér az asztalon.
Az emberek szíve szomorú, s nincs irgalom,
Sem szó, sem vigalom...
A csend ránk terítette fátylát.
Sír a gyermek, aki sötétet lát.
S nem tud vigaszt adni a család.
Csak ha eljön a fény, kicsalogatja mosolyát.
S most írom soraim, üzenetem...
Nem hoz eredményt, csak az összefogás!
Magyar ember összefog keményen,
S Isten is így ad rá áldást!
S ha eltűnik a csend és a sötétség,
Ránk ragyog az igazi fény,
Vízzel telve hömpölyögnek a folyók...
S nyugalomban kinyílik a szeretetvirág...
Mosonmagyaróvár, 2026. augusztus 3.
TM
