Elengedte a fa a levelét,
Mint édesanya gyermeke kezét.
Hulljatok csak, aludjatok levelek,
Bús őszi földnek öröme legyetek.
S ködök kelnek, ködök szállnak,
Nagy bánata van a feketerigó párnak.
Csend és némaság ül a tájon,
Csak remény van, az ember örömre találjon.
Én is hallgatok némán,
Senki nem köszön énrám.
Ülök a szobám magányába zárva,
Szomorúan kitekintek e búcsúzó őszi tájra.
Remélem, lesz egyszer tavaszi ébredése a földnek,
Mikor az emberek egymásnak is örülnek.
Elnémul a háborúk zaja,
S nem hullnak az emberek, mint a levelek, sorba.
Lesz igaz hit, szeretet és BÉKE,
Eljön a tél után a tavasz ünnepe.
Virágba borulnak a faágak,
Ismét öröme lesz és boldogsága
Ez elnémult, összetört világnak.
Remény és hitem mindig velem jártak,
Lesz öröme, kacagás ez eltévedt világnak.
Nem csak félelem, szomorúság ül a szívekben,
Ha búcsúzik az ősz, ködben elmerülve.
Búcsúzok én is ily szomorú időben,
Búcsút intek ily sűrű ködesésben.
Remélem, felragyog egyszer a felkelő napsugár,
Boldog öröm, tavasz, BÉKE s virágözön vár.
Mosonmagyaróvár, 2025. november 12.
TM
