Mit súg a levél a fának?
Isten áldjon, engem várnak.
Felkap engem, tovavisz a szél,
Bús elmúlásról nekem beszél.

Köszönöm, hogy védtél,
Karjaidba öleltél,
Köszönöm az életet,
Hogy veled élhetek.

Elbúcsúzok tőled,
Oly szép volt az élet,
Lehullok a földre,
Száram elhagy örökre.

Szivárvány ragyogott fel a szeptemberi égen,
Ölelve hegyeket, völgyeket szépen.
Üzenetet küldtem a szivárvánnyal néked,
Találkozunk még ott, fenn a magas égen.

Eső cseppje hullott, nap felragyogott,
Szivárvány az égboltra futott.
Ha láttad ragyogni szép színeiben,
Reményt vitt neked sárgában, pirosban, zöldben.

/Kiskundorozsma/

Pilis szent hegyünket nézem,
Piramisok alakját, mását érzem,
Mintha a Föld szíve lüktetne benne,
Piramis alakja, szent minden köve.

Nézem és látom; piramis alakja,
Amit ezredévek pora takarja.
Ezred évek dicső történelme
Súlyos kövek közé lett eltemetve.

Ima férjemért: Vincze Ferencért
(+ 2022.09.04. Édesanyja, Rozália neve napján)

Egy éve elmentél, örökre
Lehunytad két szemed,
Hullott könnyeink zápora,
A családod nem feled soha.
Isten magához szólított,
Nekünk mély fájdalom jutott,
Szívünkben hordozzuk emlékedet,
Imát mondunk érted,
Nyugodj békében!

Még fiatal lelkesedéssel
Bejártam szép országaid,
Láttam, mit alkotott az ember,
Szép templomaid, milyen volt a hit.

Békegalamb szállt a légben,
Nyugalmat, szeretetet hirdetve.
Alkotott az okos elme,
A rombolást, ha tudta, elkerülte.

Beköszöntött a szeptember
Fényes napsugárral,
Megérleltette a gyümölcsöt a nyárral.
Jöhet a szüret, száll a víg ének,
Hegyoldal, domboldal visszhangzik,
Szebb így az élet.
Finom a zamata körtének, almának,
Érik a gyümölcse a szorgos munkának.

Eljött az ősz, eljött újra.
Szól a csengő az iskolákban.
Emlékeim is ilyenkor visszajárnak,
Mikor szeptemberben tanítóink vártak.

Később, mikor tervezőként igyekeztem,
Tanyasi iskolákba is villanyvilágítás legyen,
Fény és tudás fogadja, akik odajárnak,
Csengő szóljon, tanulókat odavártak.

Gyorsröptű fecskemadár
Útra készül, elmúlt a nyár
Tanítgatja fiókáit
Röpüljenek, ha útra indít

Suhogva száll házak között
Fecskefészektől elköszönt
De az utat megjegyezte
Ha itt a tavasz, visszatér szülőföldre

Visszatér ő, azt ígéri
Nem mint ember barátai
Ő a fészkét ide építette
Az hazavárja mindörökre

Megálltam a Székelykapunál,
Csodáltam faragott díszeit,
Fejem felett fehér galamb szállt,
Kapuba rakta fészkeit.

„Isten hozott”, köszöntött az írás,
Nem felejtem el a szép szavát.
Isten hozott felétek e tájra,
Mert eljöhettem, oly rég erre vágyva.

Mikor lesz vége a háborúnak?
Mikor mondjátok, elég?!
Mikor vettek véget a szenvedésnek?
Nem szenvedett eleget még az emberiség?

Ott a nagy asztaloknál, mondjátok; elég!
Mikor a békekövetei foglalnak már helyet,
Akik megelégelték már az emberi szenvedéseket,
S felragyog általuk a béke napja, s a kikelet.

Álmaimban is szeretlek
Drága, édes hazám!
Álmaimban is letérdelek
S imádkozom érted:

Te a béke galambját féltve őrizgetted,
Karjaidba rakott fészket,
A rászorulót mindig befogadtad,
Szeretettel ölelted, mint barátodat.

Jaj, mi lett őszinte lelkedből,
Kufárok hada támad rád,
Kifoszt fészkedből!
Idegen tömeg villáma zúdul.

Hajlik a búzamező,
Gyenge szellő fújja,
Sárga tengert
Pipacs és szarkaláb tarkítja.

Tábla szélén búzavirág nyílik,
Érlelő napsugár kalászba bújik.
Érjél búzatenger, legyen bő termésed,
Parasztember munkáját te koronázd meg!