Verset írok az életfámról,
HETVENEDIK ágáról,
Mert minden évben egy ága kihajtott,
Minden tavasz szép virágot hozott...
HETVENEDIK tavasz
Rügyezik már a fámon....
Nemsokára virágba borulását látom,
Virágból termés lett, éveim során.
Négy is volt belőle,
Kettő korán lehullott a földbe,
Két szép gyümölcsöt felneveltem,
Őértük boldog az én lelkem /fiaim/.
Két szép termésem életem büszkesége,
Szerető szívemnek gyönyörű termése...
Életfámat tavasz, nyár, ősz, tél éltette,
Napsugár és szellő leveleit érlelte.
Záporeső, hol zivatar is vonult el felette,
Szivárvány színekben életem festette.
Zivatar ágaim tördelte,
Hajlott törzsem, míg engedte...
A jó magyar földben
Gyökereim a mélyben, élhettek benne.
Tavaszi zápor megöntözte.
Éltető napsugár ragyogott felette.
Így múltak az évek, évgyűrűk körötte,
Hol sima, hol göcsörtös ágaim növelve...
Így telt el HETVEN tavasz felette. (81).
Ezt a HETVENEDIK tavaszt, (81)
Jó Istenem, megköszönöm neked.
Életfám virágzik, virággal köszönhetek.
Verseim voltak virágai a tavasznak.
Hogy hány tavaszt adsz még nekem.
Te tudod csak igazán, én édes Istenem,
Meddig tart még tavaszt váró életem.
Ha eljön életfámnak utolsó tavasza,
Arra kérlek csak, ne zivatarral.
Csendben aludjak el, mint ki téli álmát alussza.
Csak azt vegyék észre, ha ágaim virágát nem hozza.
Gyökereim engedjék el nehéz törzsemet,
Halkan zuhanjanak le, öleljem magyar földemet.
Megmarad utánam pár kis friss hajtásom.
Ők lesznek, kik emlékeznek /unokáim/,
Éltem ezen a szép világon.
Mosonmagyaróvár, 2014. március 11. (2025.)
TM
