A palástban, püspöksüvegben és pásztorbottal ajándékokat osztó Mikulás eredetileg a katolikus vallású vidékeken Szent Miklósnak, a Lycia római provinciában fekvő Myra város püspökének népies alakja. Szent Miklós a gyermekek és diákok védőszentje, ezért a későbbi korokban a népi vallásosság hatásá

Mitől ember az ember,
a hús, a csont, és a vér?
Mit teremtett a Mester,
tán egyszer agyunkba fér.

Mitől létezik ember?
Kitől, mitől lét a lét?
Hány cseppből áll a tenger?
Hány fűszálból a zöld rét?

Hol a lét pihenője?
Hol a nyugalmas élet?
Az ember teremtője,
tán soha el ne téved?

A hold fent mutatja magát az égen,
tán csodálkozik a sok denevéren,
köd borítja a kopár, kihalt tájat,
nem látni mást, csak fagyott, száraz ágat.

Valaki áll a hídon, magányosan,
mire vár, kire vár oly tanácstalan,
esténként árnyékká válik, lebeg,
lélekként keresi fel ezt a helyet,

Kis nosztalgia egy toronyház tetején:
19 évesen 1 évet dolgoztam a Paksi Atomerőmű építésén...

Kisebb nagyobb kövek, már majdnem sziklák, mintha hanyagul eldobálták volna őket az óriások, közöttük zöld fű, virágok, tüskés és tüske nélküli bokrok. Ez volt a falu melletti kőtenger, ahol valóban tengernyi kő kandikált ki a földből. Eső után mélyedéseikben csillogó tócsák nevelték a szúnyoglárvákat, és szolgáltak itatóul a madaraknak.

Nem volt Isten, kiben hittem!
Ajkamról nem hangzott imaszó!
Szegtem, szabályt, köveztem utat, 
hogy megtaláljam önmagamat.

Tagadtam a törvényt, 
miben hittem régen én, 
hogy minden ember önmagáért él,
és senki nincs, ki segítene,
a harcot az embernek egyedül kell vinnie.

Mindenki másképp éli meg a dolgokat. Mindenki hajszol valami vágyat ha kell falat tör ha kell eltapossa a másikat, hogy megkapja amit akar.

Túl sok világot láttam már, túl sok halált, olyan dolgokat amiket az emberi elme felfogni képtelen.

Nem tudom feltenni verset.
 

Erdőkben a tavalyi fű sárgul,
a tölgylomb hull le utolsónak,
moha szürcsög talpad alatt,
savanykás bor jut magadnak.

Ülsz a vaskályha mellett,
két szál gyertya az asztalon,
tűznek hallod duruzsolását,
fénykarika táncol a plafonon.

Életem kis elemeit,
rakosgatom össze,
némelyik úgy tekeredik,
mint egy szinusz görbe.

Mind beillik szépen sorba,
kócos valóságba,
nem maradhat egy sem csorba,
meg kell legyen párja.

Meg is lehet szépíteni,
kedvesen és bölcsen,
megragasztom emlékeim,
egy törött cserépben.

Szeretem a cigányzenét,
nem feledtem a lány nevét,
ablaka alatt szerenád,
sötét szobában gyertyaláng.

Hegedű egyre sír tovább,
én vagyok a legpipogyább,
ablak nyitva, beléphető,
hát vár bent a gyönyörű nő.

Ám gyáván futva távozol,
oly hibásan határozol,
eltolod a kitárt karját,
mielőtt még megkaphatnád.

Idős ember, nem vén ember! :)

Ajtót nem nyitott senki,
a derengésben hidegen álltam,
tűzfüstű felhők gomolyogtak
ott, ahol álmaimat vártam.

Minden nap estéje hozta
szavak táncához a holnapot,
minden est fekete ünnep,
menj-menj, feledd a tegnapot.

Romokban áll már a terem,
a sátrak is beomlottak rég,
menj, amíg visz a lábad,
már a múlt sem vendég.

Egy meghatározó korszakot idéző versre találtam a gyűjteményemben.
A kamaszokkal sem egyszerű az élet. Viszont, ma már csak emlék.