Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Pályázatra A legszebb emlékem Kőtenger a játszótér

Cirka
Cirka képe

Kisebb nagyobb kövek, már majdnem sziklák, mintha hanyagul eldobálták volna őket az óriások, közöttük zöld fű, virágok, tüskés és tüske nélküli bokrok. Ez volt a falu melletti kőtenger, ahol valóban tengernyi kő kandikált ki a földből. Eső után mélyedéseikben csillogó tócsák nevelték a szúnyoglárvákat, és szolgáltak itatóul a madaraknak.
Ilyenkor felerősödött a békakórus, és apró gyíkok tartottak futóversenyt, néha ijedtükben farkukat veszítve.
Gyermekkorom játszótere volt, a csendes, bogárdöngicsélős nyárban, ahol egész délutánokat töltöttünk a szomszéd gyerekekkel.
A fülemülék kíváncsian nézegettek bennünket és felháborodva, vagy riadtan csiviteltek, ha a fészek közelébe kerültünk.
Egy labda, egy cserépdarab vagy szén, amely kincset ért krétaként, azzal rajzolgattunk a kinevezett táblakőre szép, sima oldalát sűrűn tisztogatva bármivel, ami a kezünkbe került. Ennek annyira nem örültek otthon, ha éppen a szoknya, vagy a blúz került sorra, más pedig ritkán volt kéznél. Amikor hazamentünk, jeleket hagytunk a köveken, mert néha bizony elfelejtettük, hogy hova is rejtettük el, a nekünk akkor oly fontos dolgainkat, ami leginkább a krétákat jelentette.
A napsütésben átmelegedett a nagy kő, ő volt a kedvenc, a legnagyobb, és a találkozási pont. Végigfeküdtünk rajta, a hátunkat, hasunkat melengetve, vagy ücsörögve, a virágokból szedett kis csokrokat rendezgetve. Órákig rakosgattuk, fontuk, próbálgatva az újabbakat ügyetlenül hozzá kötni egy hosszabb fűszállal.
Az is igaz, hogy otthon a ház előtti kiskert tele volt szebbnél szebb virágokkal, de nagyanyám a tőlem kapott meggyötört, hervadozó csokrocskát mindig gondosan vízbe rakta. Boldoggá tett vele, hisz úgy szedtem, kötögettem, hogy ezzel fogok örömöt szerezni neki. A bokrok közötti bújócska és futóverseny árulkodó jelei a bogáncsok voltak, melyek annyira tudtak ragaszkodni hozzánk, és sok jó játszóidőt elvett míg megszabadultunk tőlük.
A köveknek sajátos illatuk volt, rajtuk a föld, fű, a virágok, az eső és az évszázadok elmúlása, ha felfordítottuk, akkor nyirkos, dohos, riasztó szag csapott az orrunkba. Ezt én akkor éreztem legfőképp, amikor a pincébe leküldtek sárgarépáért, amit homokból kellett kiszedegetni, és bizony bele - beleakadtam egypár nyálkás meztelen csigába is. Ahogy fogyott a répa, úgy szaporodott a csigák népes családja.
Ha felfordítottunk egy követ, alatta mindig valamilyen állatot reméltünk, amit aztán alapos vizsgálatnak, és sok túlélőpróbának vetettünk alá. Ezek általában a sárgarépa evő meztelen csigák rokonai, és földigiliszták voltak.
Egymást ijesztegettük azzal, hogy kígyó is lehet alatta, bár azon a tájon még siklót se láttunk soha, de azért nagyokat ugrottunk hátra, arcunkon a remény és az ijedtség tükröződött.
Nem tudom minek örültünk jobban, hogy nem találtunk, vagy ha esetleg mégis találtuk volna?
Órákig figyeltük a hangyák sürgölődését, és néha akadályokkal nehezítettük a dolgukat. Bosszúból nagyokat csíptek belénk, ha elfeküdtünk a fűben. Pláne a kis vöröseket volt ajánlatos elkerülni, ezt hamar megtanulta az ember lánya, pár órás intenzív vakarózás után.
Hosszú fűszállal csiklandozva csalogattuk ki a tücsköket odújukból, sokszor haza is vittem egypárat, biztos ami biztos, nálunk is lakjanak. Nagyanyám aztán intenzív keresésbe kezdett, amikor én az igazak álmát aludtam, ő pedig megunta az éjszakai szerenádot. Ugyanez vonatkozott a gyufásdobozban kapirgáló cserebogarakra is, rovargyűjteményem így állandóan az udvaron találta magát, és folyamatosan pótolnom kellett.
Ha mégis unatkoztunk, vagy csak úgy pihenésképpen hanyatt fekve, a felettünk tornyosuló felhőkbe próbáltunk alakot nézni.
Rágcsáltuk a lósóskát, a papsajtot, a fűszálat, szedret és éretlen kökényt, rajzoltunk kutyatejjel mintákat a kezünkre.
Késő ősztől kora tavaszig a hidegek beköszöntével nem játszottunk ott, békésen pihentek a kövek, télen a hótakaró alatt aludták ki az általunk okozott fárasztó nyarat.
Most újra látva, az a nagy kő már nem is tűnik olyan hatalmasnak, érdekesnek, de azt tudom, hogy gyermekkorom legszebb emlékei ott maradtak. A rét, a nyár bódító illatát ma is érzem, szívesen gondolok az eltöltött, akkor hosszúnak tűnő szünidőkre.
Régi kedvenc kövemet nemrég meglátogattam, megsimogattam, biztosan emlékszik rám, mert én soha el nem feledem.

Rovatok: 
Egyéb