Fergetegként törnek néha rám,
elfojtott de feszítő valós vágyak,
mint egy rablánc, mely oly rövid,
hogy gátat szab, a látó határnak.

Búcsúzás

Alkonyi pír színe átfut a fákon,
homály telepedik kis szobádon,
légáram suhan be az ablakodon,
majd táncot lejt a gyertyalángon,
pár falat sajt - üveg bor az asztalon,
várod jöttöm ezen az alkonyon.

Selyemköntösöd susog lépteid neszében,
árnyad lebben a falon játékos képekben.

Miért van, hogy mindig álmodom,
valóságtól sokszor elrugaszkodom.
Szeretnék valós élet talaján maradni,
nehéz munkával vágyamat feledni.
De mindkettő itt tombol bennem,
fizikálisan vágyik a szívem, lelkem.
Elmondom mindennap az imám,
kedves, hidd el, ezt veled imádkoznám.
Kérjük együtt, imába foglalva az Urat,

Szél szitál szorgosan, keze görcsbe rándul,
Sárga levéleső szálldogál a fárul`,
Avarszőnyeg puhán vigyázza a léptem,
Kőrengeteg között merre vagytok, kérdem?

Nyughelyetek őre, két szép smaragd tuja,
Látványát, termetét gőgös szomszéd unta.
Természetszerető nagyságos hivatal
Nem érti, sírok közt két tuja mit akar?

Kedves Zsuzsi! 
Engem is  nagy öröm ért. Több versemre, így Március 15. versemre, amit itt veletek is megosztottam (Más ez az ünnep) A Mercy Rádió - ahol csak magyar dalok szólnak -,.... főszerkesztője felolvasta a rádióban is verseimet és verses-videót készített belőle, belőlük..(7 versről) és feltette a Yutubra is.

Kívánok örömet, derűt, boldogságot,
otthonodba békét, kertedbe virágot!
Fejed fölé Napot, csillag tengereket,
köréd tiszta szívű embereket!
Lábad alá utat, biztosan járhatót,
szívedbe éneket, magasba szárnyalót!
Ajkad köré mosolyt, lélek melengetőt,
múltat, jelent, jövőt, egyként szerethetőt!

Avagy a cigánytábor menetele a tanácsházra, igazságért

Prológus

Pókhálón jeges gyöngyfüzér feszül,
november végére advent vetül,
egy az Isten, megroggyan a térdem,
add, Uram, családommal átéljem.

Különös advent köszöntött most ránk,
imára kezünk, mozduljon a szánk,
felragyoghat első gyertya lángja,
ölelj minket, boldogság szikrája.

Könnyezik a hajnal, gyászolja a nyarat,
őszi leveleken színcseppekben harmat,
elhunytak emléknapja, apró kis lángok,
gyűlnek a sírhantok, vázában virágok.

Kőbe zárt fájdalmat, a virág sem enyhít,
néma sírnál megremegsz, ha harang csendít,
fejfák alatt vibrálnak a fények, alkony,
csillagok pislognak a fekete pajzson.

Hamu alatti zsarátnok néha felizzik,
öregember is alkothat néha valamit,
igaz kissé lassú már, mackó a járása,
ötletei még vannak, józan a látása.

Dalolnak a gépek, szíjács szanaszét reppen,
nyári meleget rakom befőttesüvegben,
szép alkotással újra díszítek egy utcát,
Isten áldásával dicsérjek hát napnyugtát.

Amit néha fájón takargat az ember,
az a múlt csonkja mint szúrófegyver,
emlékek tárházából ha kiszabadul,
szívet facsarva keserűségbe vadul.

Fiatalság lokalizálta a bántást,
esti mulatságban már jártam a csárdást,
így teltek az évek, sokasodó élmények,
felejthetetlen íze volt akkori kenyérnek.

Május van, állok lent a parton,
Dráva illata érinti arcom,
sebesen halad, ám a forgók,
hol itt, hol ott örökmozgók.

Sokáig nézed, érzed tömegét,
parti köveken hallod víznek dörejét,
szinte vonz, ölelné testem,
gondolom hogy, viszontszeressen.

 Szeretettel :Anna.

Én félek tőled,
te félsz tőle,
ő fél tőlünk,
mi félünk tőletek,
ti féltek tőlük,
ők félnek tőlem…

  2020.03.18.

Barátim vagytok, azt mondjátok.
Talán nem mondtok hazugságot.
Ez meglehet,
De azért nem adom nektek hitemet.
Nem adhatom: most jó dolgom van,
Jertek hozzám, ha majd napom lejár,
Mert a barátság nappal láthatatlan, 
Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár.
/Petőfi Sándor, Szalkszentmárton, 1846. március 10 előtt/