Avagy a cigánytábor menetele a tanácsházra, igazságért

Prológus

  Ezerkilencszázhatvannyolc június második hete Öreglak, azon belül is a Kuruc-völgy a vészterhes események ideje és kiinduló pontja. Ezen buszmegállóval is büszkélkedő, nevezetes hely a Kaporvárt Balatonboglárt összekötő út mellett található a mai vasadi vadhúsfeldolgozótól nem messze. Hírhedtsége miatt a katasztrófa turisták, sőt holland és német filmstábok is meglátogatták az itteni cigánytelepet, hogy megismerjék és bemutassák a magyar valóságot. Ők szívesen megmutatták a cigányos nyomorukat, és ha fizetek érte mindenüket.

  Az egyik népszámláláskor, még gimnazista koromban vállaltam, hogy összeírom őket. A Kuti vajda segítségét vettem igénybe. Meg is számoltuk darabra a társaságot, megállapodtunk százhatvan főben. Amikor kiterítettem a papírjaimat a részletes felbontáshoz, akkor már zavarba jött a vajda. Sehogy sem tudtuk a családokat és a rokonságokat tisztázni a bonyolult átfedések miatt. Akkor még nem tudtam semmit a genetikáról, de éreztem, hogy itt valami nagy bukfenc van. - Mondja meg a hivatalban, hogy itt mind szoros rokonságban vagyunk – zárta le a vajda az ügyet. Én meg egy számmal a papíromon ott hagytam őket. Az eltelt fél évszázad alatt az akkor százhatvanakból háromszázhetvenketten lettek egy hangtalan demográfiaí robban következtében.  Még emlékszem homályosan a temető melletti szedresre és alatta megbúvó öt-hat sátor két tucat lakójára, a Naca nénire és Vendel bácsira, a vajdára, talán mindnyájuk őseire, az ükapákra,az ükanyákra, a furcsa családfák gyökereire.
     Azon a nevezetes  napon minden úgy kezdődött, mint máskor, délelőtt a telep férfijai kijöttek a völgy oldalába vájt földes putrikból, némi ágyneműt terítettek a fák alá, és pipázgattak, beszélgettek a világ dolgairól a csak általuk ismert keveréknyelvek valamelyikén, míg az asszonyok kotyvasztották az ebére valót odabenn. Idilli csend, nyugalom, béke honolt a tájon és a lelkekben, koldulni is csak kevesen indultak, mert a parasztok ilyenkor mind a mezőn dolgoztak, kukorica kapálás, meg répa egyelés közben izzadták ki erejüket, keservüket a téesznek egy, másfél munkaegységért..A cigányok az állami gazdaságban tíz-húszan vállaltak munkát a tehenek mellett, de csak két hetet, hogy megkapják a családi pótlékot. Így felváltva két, három garnitúra került ki közülük munkaerőnek havonta.

   A bonyodalom és a felkelés

          Akkor azonban mégis fel kellett kelni a völgy cigányságának lerázva magáról a szieszta édes mámorát, mert egy nem várt bonyodalom felkavart mindent. Égtelenül nagy sivalkodás hallatszott ki az egyik kunyhóból, megszült a Horvát Zoli lánya, az Aranka. Önmagában ez mindennapi eseménynek számított, a felfordulást más okozta. Az egyébként makkegészséges újszülött egy kissé másképp mutatott, mint a többi völgybéli csecsemő. Kék szeme, göndör haja, kissé kampós orra és koromfekete bőre volt. A legöregebb asszony kijelentette, ez nem a mi fajtánk, itt mindenki hasonlít mindenkire, ez meg senkire sem. A szemre való ifjú anya sem tudott semmi biztosat mondani, megemlítette a falú rendőrét, a méhészék fiát, no meg azt a kolompár gyereket apaesélyesnek, akivel többször is elszekereztek Kisberény felé. Hogy mi történt az erdő alján közöttük, arról csak az öreg gebe tudott, az meg nem volt hiteles és szavahihető tanú. Akkor a kolompár gyerek a tettes, mondták többen, azok ilyen feketék. A kismama halkan merte csak suttogni, hogy beszélt már vele, de nem vállalja föl..A vitából csak az örömapa maradt ki, aki részegen feküdt a kunyhó mellett, egyébként józanul sosem látták. Ezt a szégyent meg kell torolnia a kolompárokon. Ők Öreglak másik felén, a Kis utca végén tanyáztak. A Fardi klán kisebb létszámú, de veszélyes társaság volt, a gyilkosságtól sem riadtak vissza. Más szokásaik voltak, más nyelvet használtak. Ez most nem számított, és felkerekedett a Kuruc-völgy népe a négy kilométer hosszú útra igazságot tenni.

    Már elfáradtak, és megszomjaztak, mire a felső kocsmához értek, betértek pihenni, felbátorodni. A söntésnél épp hat kolompár iszogatott, köztük volt a gyanúsított is. Amikor meglátták a betóduló sokaságot, ész nélkül menekültek ki a raktáron és a hátsó ajtón át a közeli tanácsházig védelmet remélve, ők tudták, miről van szó, mi forog kockán.

     A tanácsházi csata

         A tanácsházán a forró nyári délután tikkadt álmosság uralkodott. Az olajjal felkent padlójú irodák rusztikus, periférikus illatú hangulatában azért működött a közigazgatás. Apám épp egy anyakönyvbe írt gyöngy betűkkel vágott, tintába mártott tollával. A háború előtt segédjegyző volt, később jegyzővé, titkárrá, majd elnökké vedlett át, de mindig jegyzőnek érezte magát, így is szólította mindenki. A szomszéd szobában a túlsúlyos titkár marhapasszusokkal bíbelődött.  A fiatal gépírónő egy tanácsülési jegyzőkönyv fölött kókadozott, A hivatalsegéd, azaz kisbíró, a Tukora Józsi bácsi a faház fűrészbakján bóbiskolt alkohol mámorában. Én a szolgálati lakásunk egyik szobájában egy főiskolai vizsgámra készültem. A kertben ilyenkor borultak először virágba a rózsafák duzzadó bimbói. Szóval nagyban folyt a szocializmus építése, mikor kivágódott az ajtó, és berontottak a halálra rémült kolompárok.

  - Jegyző úr jönnek a köszörűsök, minket akarnak agyonverni, segítsen rajtunk. – aztán furcsa, de érthető, selypítő magyarsággal felvázolták a borzalmas tényállást. A vasadi cigányság közben a kocsmában felitta az italkészlet felét, és már indult volna tovább, mikor jött a hír, nem kell a Kis utcába menni. Itt vannak a kolompárok a tanácsházán, a jegyzőhöz menekültek. - Akkor ott intézzük el őket,- ordították, és a férfiak késekkel, vasdorongokkal, az asszonyok fazekakkal, lábosokkal felszerelve indultak a végső ütközetbe.

      Mikor beszakították az iroda ajtaját, apám először az anyakönyveket mentette, a kolompárok visítva igyekeztek a szekrényekbe elbújni, láthatatlanná válni, hasztalanul. A titkár egy ajtórésen át riadtan lesett be, de visszakapta a fejét. Tudta, nincs kiút. Az adminisztrátor a zajt hallva kulcsra zárta az ajtóit.

Nem ez a módja az apasági keresetnek, azonnal takarodjatok innen,- mondta apám. A Zoli, az Aranka apja, aki közben kissé magához tért, csak annyit mondott, - itt ma kolompár vér folyik, maga meg a kolompárok jegyzője, nem a mienk,- Már neki is kezdtek a törés-zúzásnak és a lincselésnek a Nyári, Kuti, Pápai, Dörömböző, Rigó, Orsós, Lakatos famíliák, az asszonyok voltak a legelszántabbak, legvérszomjasabbak. - Holnap kijönnek a rendőrök Fonyódról, nagyon megvernek benneteket, - fenyegette meg őket az apám. –Az lehet, de most kibelezünk mindenkit,- ordították vissza.

Ekkor hallottam meg apám kiáltását nyitott ablakon át,- István hozd a puskát, hozd a Tukorát.- Nem tudtam, csak sejtettem, nagy a baj. Lekaptam a duplacsövű sörétest a fogasról, és rohantam a faházba. – Jöjjön, Józsi bácsi, megtámadták az irodát a cigányok. - Édes álmából ébredve hitetlenkedve nézett rám a kisbíró, de amint meglátta a kezemben a puskát, elindult utánam a félszeg, kicsi ember. Az irodához érve, láttuk, hogy letépték a kaput, átszakították a kerítést, és már a rózsafakarókat tépték ki a földből a harchoz. Az egyik szegény édesanyám kedvenc tearózsafáját cibálta, erre már felemeltem a fegyvert. – Ha nem hagyjátok abba, közétek lövök. - mondtam. –Nem úgy van az, Istvánka, mink sokan vagyunk. -

 - Az lehet, de a két tizenhatos patron négyet-ötöt leterít, utána meg elfutunk,- vágtam vissza. Persze nem volt megtöltve a puska, de nem is lőttem volna semmiképp, gyávább voltam annál. Mindig sajnáltam őket, és tudtam, hogy mi bántja a lelküket, nem az apaság volt az oka az őrületüknek, hanem ez az egész nyomorult, keserves, megalázott életük. Nevettem is rajtuk, meg szégyelltem is magam.

  Miután elment híre a puskának, kezdett elgyávulni és oszlani a tömeg. A kolompárok közben megléptek az ablakon át. Tíz perc múltán kiürült a környék, a köszörűsök visszavonultak a Kuruc-völgy felé. Amilyen gyorsan lobbant fel a harci vágy, úgy le is lohadt. Nagyobb sérülés sem volt egyik félnél sem, csak az öreg Rigóné marad eszméletlenül fekve a lépcsőn, gyenge volt, sokat ivott, megviselték az izgalmak, és amikor elesett, meg is taposták kicsit a bordáit a többiek. Körülötte csorba fazekak, rongy és batyuhalmok, törött székek hevertek, meg a kitépett villanyóra. Este ez az utolsó harcos meghúzta magát egy orgonabokor tövében, hajnalra onnan is eltűnt. Azt nem tudom, mi lett az apasági kereset vége, de azt igen, hogy a rendőrök valóban kijöttek másnap Fonyódról, nem tartóztattak le senkit, de nagyon megverték az egész cigánytábort gumibottal. Két hétig nem mozdult ki senki a gödörből, mert nem tudott megmozdulni sem. Akkor még nem volt helsinki egyezmény, strasbourgi bíróság bizottság, emberi jogok védelme.

     Epológus utórezgésekkel

  Hol vannak már azok a nyarak? E történet szereplői közül valószínű már csak én élek, meg a Horvát Aranka bizonytalan apaságú kisfia. A falusiak nem láthatták a tragikomédiát, ők kapáltak, egyeltek, palántáztak. A leírtak valódiságát csak rendőrségi jegyzőkönyvek igazolhatják, ha hajlandóak voltak az akkori hatóságok bármit is papírra vetni. A Kuruc-völgy is elnéptelenedett, lakói beköltöztek Baráti- hegyre, a kiöregedett családok házaiba. Hol vannak már a régi gazdák, azok a muskátlis, tulipános, kakukkos órás, festett tányéros tanyák, kis udvarházak, szőlősorok, gyümölcsösök. Hol vannak a nagy patájú, izmos lovak, a terménnyel megrakott döcögő szekerek? 

 Mikor a tanyák gazdát cseréltek a mongol jurtákra kezdtek emlékeztetni, a gyümölcsfáknak csak a derékba vágott csonkjai maradtak. Így járt Kisberény, Hács, Tatárvár, így járt nagyapám tornácos háza és kis birtoka is.

   Nemrég a kapuban állok, mikor megjelent előttem az évek óta nem látott Horvát Robi, egykori napszámosom kihízva, kiborotválkozva. - Jó napot Pista bácsi,- köszöni rám. – Hol jártál, rég nem láttalak? –Most szabadultam a börtönből,- mondta mosolyogva. De más jó hitem is van, megszületett a fiam, az Alex.  Gratuláltam neki. - Hányadik gyerek ő nálatok?. Hát, az Ibolynak már volt hat, nekem meg őt, most nálunk ez a tizenkettedik - számolta ki az ujjain. –Nem is Iboly a feleséged neve .- Most igen, mert mikor egyszer börtönben voltam, rossz asszony lett az akkori feleségem. - Tudod e mit jelent magyarul az Alex név? –Nem -. Sándor. - mondtam - Ha már ekkora dinasztiát alapítottál, miért nem tetted a neve elé, hogy II. macedóniai nagy Sándor, vagy III. romanov Horvát Sándor?- Ekkor még értetlenebbül nézett rám. - Hol vannak most a gyerekek?-  A kisebbek nálunk, a nagyobbak állami gondozásban. Nagyobb baj is van, megyek vissza a börtönbe, mert megszúrtam a Ferit, az unokatestvéremet, kórházba vitték. Azt híresztelte, hogy ő az Alex apja, nem én .-

Ki neveli fel így a kicsit?- - Majd a jó Isten,- felelte ájtatosan. Ekkor otthagytam, felmentem a teraszra, vártam még elmegy.

 Milyen kiszámíthatatlan demográfia folyamatok, tömeglélektani, befolyásolhatatlan mélyhullámok alakítják országok, kontinensek sorsát, jövőjét, morfondíroztam magamban. Íratlan történelem írja a történelmet, „Óh, Irgalom Atyja, ne hagyj el’

Mezei István

2021. 02. 14.