A hold fent mutatja magát az égen,
tán csodálkozik a sok denevéren,
köd borítja a kopár, kihalt tájat,
nem látni mást, csak fagyott, száraz ágat.

Valaki áll a hídon, magányosan,
mire vár, kire vár oly tanácstalan,
esténként árnyékká válik, lebeg,
lélekként keresi fel ezt a helyet,

Nem várja meg a hajnal eljöttét,
a fényes reggelt, és a napkeltét.
nem mozdul, hiába is üdvözlöd,
elnyeli a köd, ha a varázst megtöröd.