Gyermekarcod reggelente
a kéklőn fénylő eget leste,
valami furcsa, vonzó vágy keringett
ártatlan gyermekszívedben,
repülni szerettél volna a madarakkal,
messze-messze,
hegyek fölé, vizek fölé szállni,
- a nagyvilágot onnan, a magasból látni.

Mondd a Napnak, hogy ne ragyogjon,
mondd a szélnek, hogy ne táncoljon,
mondd a Holdnak, ne sétáljon veled,
mondd a csillagoknak, hogy hagyják el az eget,
mondd a cinkének, hogy felejtse el a tavaszt,
mondd a fecskének, alkonyatkor,
felhők alatt ne cikázzon,
mondd a rózsának, hogy ne nyíljon,
mondd, hogy a tenger ne hullámozzon,

Csigaházba költözöm.
Kedvemre berendezem.
Ott majd egymagam leszek.
Letörlöm minden könnyemet.
Rideg világban nincs helyem.

Drága barátnőm, egyetlen Ibolyám!

Csokival szemezgetek,
édes boldogságot eszegetek,
jó pár kilót így fölszedek,
de én ezen csak nevetek.

Jöjjön, aminek jönni kell,
a súlyom nem érdekel,
a kedvességemet szereted,
pillangószárnyat növesztek,
derekamat átöleled,
szívem szívedben alszik el.

2024. február

Hallgatnálak, akárhányszor, csöndben.
Lélegzeted ködébe bújva,
szívedbe burkolódznék, nem fáznék,
és többé nem folyna a könnyem.

Nem szólnánk, mert tudnánk,
már mindent elmondtunk egymásnak,
és ha szólásra nyílna szánk,
elmúlna ez a varázslat.

2024. január 12.

Az ártatlan ember országa szívében él,
ahol a paradicsomi kertben
az oroszlán a bárányoknak,
alkonyatkor a fényről mesét mesél.

Az ártatlan ember országa szívében él.
Tudja, hogy fák nőnek a Getszemáni kertben,
de azt is tudja, hogy a szenvedések elmúlnak a Mennyben,
mert minden feloldódik az Örök Szeretetben. 

2024. január 13.

Örömöd lettem - súgtad és öleltél -,
alkony közeledtében hajnalfény!
Reményt adtam, hogy élni jó,
nem kellett hozzá más, csak néhány szó.

Boldogság nekem örömöd,
szíved kertjében repülök,
elveszek ebben a zsongásban,
illat vagyok minden virágban.

Forog a Föld, s én egyhelyben állok.
Valami fergeteges csodára várok.
Csillagporos álom a szememre hullt.
Mellettem fáradtan alszik a múlt,
hajam kócosra simogatja.
Együtt szendergünk,
és az ablakon át
minket bámul
a Hold.

2024. január 29.

Kimért időm nem méricskélem,
Napjaimat számolatlanul élem.
A tegnapom már ködörvényben,
A jövőm fénylő napsütésben,
vagy fekete éjsötétben?
Csak jelenem ne olvadjon egykedvű szürkeségbe,
Ragyogjon a szivárvány hét színében!

2024. január 28.

Szétszakadt szövet az életünk.
Visszanézve már azt sem tudjuk,
a múltban mit, miért tettünk.

Mit egykor bölcs döntésnek gondoltunk,
hőn vágyott cél volt, elértük, teljesült,
és most mégis, mint romba dőlt vár,
kapu nélkül, sötéten áll előttünk, rá sem ismerünk.

Kilépek egy korty friss levegőért.
Kicsi erkélyemen a külvilág vár.

Virágos-kőrisfám
most meghitten néz rám,
gyöngysor ragyog kopasz ágán.

Mint kacagó örömkönnyek,
hintáznak és oly kedvesek
a csillogó esőcseppek.

Ők a felhők gyermekei,
sóhajtásból születtek,
könnyeinkből, föld vizéből,
mit magas égbe felvittek.

A széllel sétáltam, kéz a kézben.
A nagyvilágról mesélt,
suttogott, elbűvölve nézett,
virágillattal kápráztatott,
körüllengett, táncba hívott,
aztán a tenger felé mutatott,
és a szívemben egy ajtót kinyitott.

Új év köszönt rám a tegnapi Nappal,
fényét lélegzem,
visszatükrözöm megfáradt arccal.
Az elmúlt év napjait hogy vártam én egy éve.
Nem hozott semmi jót, de ezer volt vesztesége.
Most bátortalanul nézek az újévnek elébe.

Nem látlak, de elképzelem,
ahogy hóemberes bögrémben
elém teszed a forró teát,
rám teríted kedvenc takarómat,
ezt a szürke, fehér csillagos puhát,
mellém ülsz, átölelsz, de csak néha nézel rám,
mert meccs van éppen, és a Barca ellen vezet a Reál.

A valóság bilincsében
fogoly az életem.
Belső színeim kavarognak,
lélegzetvisszafojtva várakoznak.
Néha fellázadva kitörnek,
minden szürkére
szivárványt festenek,
de csakhamar újra
a valóság vermébe kerülnek.
Az élet háborúról szól
és belső viszályról,
hatalomról, osztozkodásról,
az utolsó percig

A csendek csendje
lelkemben ringó gondolat,
mint a fűszálról felszálló harmat,
mint a szivárvány esőcseppjein átragyogó nap,
a szívemben szóló kedves szavad.

Már nem vagy itt,
és én mégis,
bármerre járok,
mindenhova,
magammal hurcollak.

Mélyül lelkemben a válság,
már nem hiszek a szavaknak,
minél több verset olvasok,
annál kevesebbet írok.