Elcsendesedve ülök ágyam szélén.
Mobilom kikapcsolva.
Lehunyt szemem mögött
még fel-felvillannak álmom képei.
Kezem ölemben nyugszik,
altatom lágyan ujjaim begyében
a tenni kész bizsergést.
Csak szívem ébred,
és kinyílik a létezés felé.
Isten felé.
túl sok szenvedést látok,
betegség, háborúk,
óriási szeretethiányok,
aranyba öltöztetett bálványok.
Bűnös a világ és benne én is.
Lehajtom fejem,
vádjaimat szégyellem.
És érzem méltatlanságom,
mitől hálám, mint egy gyermek,
anyja ölén, ha védelmet kér,
összekucorodva hozzá simul,
mert érzi szíve dobbanását,
amit mindig ismert.
Akkor is, mielőtt föleszmélt.
És várok mozdulatlanul,
itt, vetetlen ágyam szélén,
Uram ölén,
mert újra felismerem a csodát,
hogy Isten itt van,
bennem, körülöttem,
hogy mindenhonnan ő ölel
végtelen szeretetben,
nem büntet, megenged, kivár.
„Igen” válaszunkra vár,
amitől gyógyulni tud a seb,
amitől békés lesz a világ,
a szeretet viruló virág,
akkor Isten kegyelme, mint a folyó,
bűnök gátjait átszakítva árad,
és mindent megbocsát.
Elcsendesedve ülök ágyam szélén.
Mobilom kikapcsolva.
Lehunyt szemem mögött
már napi teendőim sorakoznak.
Kezeim összekulcsolva imádkoznak,
míg hangtalan szavaim,
- ellágyuló szívdobbanással kísérve,
napomra áldást kérve, -
Uramnak hálát adnak.
