Tenyeremben tartom még a múltat,
pedig röppenni készül az emlékezet,
a valóság a képzelettel társul,
van, ami igaz, van, mi csak gondolat.
Érzelmeimmel átitatott történelem,
az én történetem,
amit elmesélek neked.

Mert megszépítem azt, ami fájt,
hogy annak se fájjon, ki okozta,
bár itt állok már némán, kifosztva,
megbocsátok minden ütést és bántó szót,
sebeimre imával teszek gyolcsot.

És mi örömöm volt, ha csak egy percig is,
Világgá kürtölöm,
hogy jusson belőle neked is.

Hiszem, találkozunk mi mind,
ott a messzeségben,
napsugárral átszőtt,
holdvilágfehérben,
mint igaz mesében.

Túl az Óperenciás tengereken,
túl a kéklő üveghegyeken,
ó, mennyire várom,
hogy megbocsátó szeretetem
mindenkit szívére öleljen.

Tenyeremben tartom még képzeletem madarát,
szállna-vágyna, de fázva megbújik,
valóság fogaskereke tépte meg a szárnyát.

A világ nem enged elérzékenyülni.

2025. szeptember 10.

TM