Hogy szerettünk volna
mindent együtt egy életen át,
átfogva egymás derekát,
együtt állni az élet viharát,
kapaszkodva a Föld porába,
míg árad ránk Isten áldása.

Inni, amit az ég ad,
eljuttatni minden ágba,
hogy éljen és viruljon az élet,
felnevelni a következő nemzedéket.

Én azt gondoltam, hogy szép szavak csak a versben élnek.
De amikor hozzám szóltál, sorra feléledtek.
Mit leírtam képzeletből, szinte lélegeznek,
most szívedből a szívembe, vissza-visszatérnek.
Egyetlen vagy, ki szavaimnak illatát is érzed,
és beszél hozzám tekinteted, minden érintésed.

2024. október 24.

TM

A fák között, a rét fölött,
elmélázva ül a köd,
fején sapka, nyakában sál,
ébresztgeti a napsugár.

Vonattal vágtat a száguldás,
ablakán benéz a suhanás.
Tarlók hátán varjúcsapat,
csigát keres, bogarakat.

Halkan mondod, tekinteted harmatos,
 - Boldog leszek, ha egy reggelen
hajadat kócosan láthatom,
homlokodon a hajnal fénye felragyog,
szemed körül még álmod kóborol,
ébredeznek gödröcskéid arcodon,
lassan átölel majd két szerető karod.

Kócosan ébredtem.
Álmomban körhintán ültem,
Te ott voltál velem.
Alattunk pörgött a világ,
Senki sem figyelt ránk.
A tavaszi kék égbe beleolvadtunk,
Enyhe szél terelte a felhőket és álmunk.
Kócos hajamba belekapott,
Szorosabban ölelt karod.
A többire nem emlékszem,
Fölébredtem.

TM

Minden reggel ideszáll
és hangosan kiabál.
Tán a párját hívja egyre
kőrisfámra, reggelire.

Megérkezik Őnagysága,
ketten vigyáznak a fára,
kőrisfának termésére,
más azt onnan el ne vigye.

Így megy ez már évek óta,
ugyanez a rekedt nóta,
cinkék, rigók messze szállnak,
hajladoznak könnyű ágak.

Vártak rám.
Szemükben rebbenő kíváncsiság.
Figyelik mozdulatom.
Vajon, mit takar mosolyom?

Kicsit izgulok. Szóra nyílok.
Képeimről mesélek,
verseket mondok.
Egerben,
idős embereknek.
Kiket összekovácsolt betegség, magány,
gondok.

Minden nap egy élet,
ébredünk, elalszunk.
            Amit e kettő között teszünk,
            érzünk és gondolunk,
            az az életünk,
            az a sorsunk.

Mondd, a percek kihívására hogyan felelsz,
amikor öröm ér, vagy vállad nyomja a kereszt?

Hol van, hol nincs,
önmagában nem találod,
ha bejárod a világot,
mindenhova követ téged,
olyan, mint a sötét éned,

ha fényt gyújtasz a szívedben,
meghúzódik, ott vár lesben,
de ha egy jó lépést teszel,
reád kiált, ne menj, várj még,

megyek veled, hogy létezzek,
én vagyok a szürke árnyék.

2023. július 26.

   Beszélgettünk. Az öregségről, a barátságról. Ő inkább csak kérdez, szólásra biztat, érdekli a gondolatom, alig szól, de érzem, hogy nagyon figyel rám.
Én csicsergek.

Az ingón - forgó Föld felett szállva
Összekapaszkodik lelkünk szeretetvágya
Ezer bánatunk és örömünk ötvözetében
Remény imádkozik éjben és fényben

Csak te látod szememben a barna csillagot
Mélységében elmerülve kutatod a holnapot
Összekapcsolódó lelkünk szivárvány
Hídja alatt hömpölygő életóceán
Csak Isten tudja mi vár rád és rám.

Egy gondolat felhői szívem fölé szállnak, 
fáj a villámló csend.

Egyetlen kérdés, bent, mint a csend visszhangja,
ismétli, ismétli önmagát.

A viharon túlról megérzed, várod, hogy feltegyem,
és én a választól félve, suttogva megkérdezem.

Énekelj velem forró Nap, énekelj velem hűsítő szél!
Ebben a dallamban benne van minden tavasz, nyár, ősz és tél,
mert dalol most, muzsikál az élet, hangja tisztán csengő,
boldogan táncol, öröm rebben, átölel a remegő levegő,
és én egy fiatal madár vagyok, sodródok, szállok a széllel,
percnyi álom után, szívemben a szerelem tüzével,

Már délfelé járt. Megfőzött.
Néhány telefont várt.

kacagó vízcsepp
gurult le vállamról, - te
boldogan nézted

zuhanyrózsaszál
frissítő, lágy permete
emlékidéző

mosolygó vízcsepp
benne tükör és arcvonásod
már mindörökké

2024. június 15.

A csend sétál előttem,
a napfény aranyló útját követve, ballagón.
Megpihen az erdő ölén.
Tölgyfák törzséhez támaszkodva
sóhajt, nyújtózik egyet,
visszaindul, felkavarva emlékeimet,
és nyomában feltámad a nyugati szél.

2024. május 23.

Kiteljesedtél - mondják,
és furcsán néznek rám.

Messze nézek.
Elgondolkodom
sebbel-lobbal elsuhanó életemen.

Tükörbe nézek.
Árkok arcomon.
Erek dagadnak,
szeplők táncolnak,
ölembe ejtett, megfáradt kezemen.

Kiteljesedtem?

Még álmomban is
a magány ölelt,
oly szorosan,
nem engedett lépnem,
lélegeznem,
csak ölelt,
már fájt,
nem ellenkeztem,
engedtem,
mert éreztem,
a magánynak is az fáj,
ami nekem,
hogy senki
nincs mellettem.