kacagó vízcsepp
gurult le vállamról, - te
boldogan nézted

zuhanyrózsaszál
frissítő, lágy permete
emlékidéző

mosolygó vízcsepp
benne tükör és arcvonásod
már mindörökké

2024. június 15.

A csend sétál előttem,
a napfény aranyló útját követve, ballagón.
Megpihen az erdő ölén.
Tölgyfák törzséhez támaszkodva
sóhajt, nyújtózik egyet,
visszaindul, felkavarva emlékeimet,
és nyomában feltámad a nyugati szél.

2024. május 23.

Kiteljesedtél - mondják,
és furcsán néznek rám.

Messze nézek.
Elgondolkodom
sebbel-lobbal elsuhanó életemen.

Tükörbe nézek.
Árkok arcomon.
Erek dagadnak,
szeplők táncolnak,
ölembe ejtett, megfáradt kezemen.

Kiteljesedtem?

Még álmomban is
a magány ölelt,
oly szorosan,
nem engedett lépnem,
lélegeznem,
csak ölelt,
már fájt,
nem ellenkeztem,
engedtem,
mert éreztem,
a magánynak is az fáj,
ami nekem,
hogy senki
nincs mellettem.

Gyakran ült székével az ablakhoz közel,
és az utcát nézte sokszor egész éjjel,
Lámpát sosem gyújtott, látott a sötétben.

Ha eljött az este, csendben körbejárta,
haját megsimítva, majd megpihent rajta.
Olyankor az asszony a szemét lehunyta,
és végiggondolta, milyen volt a napja.

Kócosan ébredtem
Álomban körhintán ültem
Te ott voltál velem
Alattunk pörgött a világ
Senki sem figyelt ránk
A tavaszkék égbe beleolvadtunk
Enyhe szél terelte a felhőket és álmunk
Kócos hajamba belekapott
Szorosabban ölelt karod
A többire nem emlékszem
Fölébredtem 

2024. március 17.

Ízekre szedhetsz,
Meghámozhatsz, mint egy almát,
Összetörhetsz, mint egy diót,
Apróra darálhatsz,
Mikroszkóp alá tehetsz,
Feloldhatsz vízben, alkoholban,
Akkor sem tudod meg, ki vagyok,
Mert az eszeddel kutatod kilétem,
Szemeddel nézel engem.

Ó, én csak
mesélek, mesélek,
és mindenkinek mindent elhiszek.

Már csitulnak a fájdalom tengerhullámai.
A rend köröttem lassan helyreáll.
Az élet új ritmusa fáj,
az óra egy ütemre jár.
Valóság álom nélkül,
álom valóság nélkül.
Futó találkozások, apró sikerek,
ó, milyen felszínesek!
Inkább sírnék.
Piros szemekkel vágnék veled hagymát,
és megkeresném széjjelhagyott zoknid párját.

megyek Feléd, már oly sok éve,
olykor bátran, a világgal szembenézve,
máskor önmagamba zártan, távol, - félve,
a nyájat oly sokszor kikerülve,
letérek a nagy, széles útról,
szívem elhagyott ösvényeken barangol,
a szembejövőknek szám a pásztorról dalol,
van, ki vezetne hozzá, de közben elveszít valahol,
van, ki fékez, elhárít utamtól,

Pár nap múlva nyolcvanéves lennél,
talán ezért vesz most körül
sok szép régi emlék.

Repítenek a némán száguldó gondolatok.
Velük szárnyalok, 
a világ négy sarkában egyszerre ott vagyok.
Járok erre-arra, tekergő utakon,
csak úgy össze-vissza visz a gondolatom.

Kézen fog sok barát, kísér a nevetés.
aztán a búbánat, keserű könnyezés.

Szeretetfonalak hálózzák be a világot.
Gondolatok és néma sóhajtások,
egymásért dobbanó emberszívek,
sűrűn szőtt, összefonódott évek,
ahogyan a tenger vizében fürdenek
a hajnali és alkonyi fények.
Mellénk szökő, felvillanó percek,
amikor parázslik, szikrázik a szeretet.
És itt vannak a néma versek, a levelek,

Ha fagy vesz körül,
mert hálót sző köréd
csúf ármány, irigység,
ne feledd, kiben él a szeretet,
nem feled, mindig ott lesz veled,
nem látványosan, csak mint a lélegzet,
átjárja testedet, lelkedet,
óvja életed.

2024. január 8.

Gyermekarcod reggelente
a kéklőn fénylő eget leste,
valami furcsa, vonzó vágy keringett
ártatlan gyermekszívedben,
repülni szerettél volna a madarakkal,
messze-messze,
hegyek fölé, vizek fölé szállni,
- a nagyvilágot onnan, a magasból látni.

Mondd a Napnak, hogy ne ragyogjon,
mondd a szélnek, hogy ne táncoljon,
mondd a Holdnak, ne sétáljon veled,
mondd a csillagoknak, hogy hagyják el az eget,
mondd a cinkének, hogy felejtse el a tavaszt,
mondd a fecskének, alkonyatkor,
felhők alatt ne cikázzon,
mondd a rózsának, hogy ne nyíljon,
mondd, hogy a tenger ne hullámozzon,

Csigaházba költözöm.
Kedvemre berendezem.
Ott majd egymagam leszek.
Letörlöm minden könnyemet.
Rideg világban nincs helyem.

Drága barátnőm, egyetlen Ibolyám!