A vén gesztenyefa kinyitotta szemét, ősz van, állapította meg. Levelei sárga, barna színben hullottak lába elé. A gesztenyék beborították az udvart, jelezvén az elmúlás tényét. Feje fölött esőfelhők gyülekeztek. Nem baj, gondolta, ez a nyár nagyon száraz volt. Most felfrissül a mélyben rejtőző gyökere, aztán a pihenés ideje következik. Annyira fáradt, annyi erejébe került a kis gesztenyéket felnevelnie! Talán már a tavaszt nem tudja megvárni, elfogyott minden energiája. Szomorúan figyelte az udvar életét. Fáradt törzse talán meleget ad majd annak, aki fázik, levelei téli takarót nyújtanak a természet lakóinak, a körforgásban nem vész el, csak átalakul, emlékként sokan magukkal viszik pompás, büszke lombkoronájának látványát.
     Vidám nevetés, játszás, néha egy kis sírás zaja töltötte be a délutánból maradt kevés időt. Az őszhajú nő az udvaron feléje sietett. Szeretettel simult a fához, és szemében könnyekkel, megköszönte az elmúlt éveket. Ő is távozik. Az élet része a változás, néha tovább kell lépni, hogy új dolgok részesei lehessünk, de szívében örökre ott lesz a vén gesztenyefa.
     Pihenj békésen, barátom, búcsúzott kedvesen a nő, és becsukta maga mögött a kaput.

TM