A halál úgy oson nyomomban,
mint prédájára leső vadállat,
meglapul, kúszva közelít,
belém mar, felhasít,
s kitép belőlem egy darabot megint.

Sebzett szívemet földre dobja,
besározza, megtiporja,
felemeli és újra és újra,
beletapossa a kínzó fájdalomba,
hogy fogait belém márthassa.

Bevégeztetett... egy élet elszállt,
a test élettelen, merev s hideg,
csendben hallatszik: a halál beállt,
nem ver a szív, végleg, minden rideg.

Nincs már tovább? Most vége mindennek? 
Ennyi volt? Mégsem, a test bár nyugszik,
átadja magát a természetnek,
hamvaiból új élet virágzik.

Mikor a lelkem magánytól fázik,
Bekopog hozzád, nálad vacsorázik,
S hangod meleg bársonyán,
Mint pazar, királyi nyoszolyán,
Szeretetedbe burkolózva,
Átölelve, szorosan hozzád bújva,
Békésen pihen.

Kit érdekel már egy megvénült ember,
kín végigment, úgy hetvennégy henger,
emlékezetéből a józanság nem veszett,
de hóhérai ellen mindig fellebbezett.

Csomagolva vannak a régi emlékek,
ritkulnak már a kocsmai vendégek,
a diófa is sűrűn ontja már gyászát,
idén újra feketére festette burkát.

Nem akartál külföldre elutazni,
A családodat magára hagyni.
Mégis mentél fontos munka okozta,
Nehezen viselem hiányodat.
 
Él bennem a közös múltunk szépsége,
El nem múló szerelmünk emléke.
Hiszen mindennap ott voltunk egymásnak,
Majd a megszületett kisbabánknak.
 
Legszentebb érzése ez életemnek,

Szívünk, lelkünk örül nekünk,
Őseink génjét  vihetjük.
Kedves férjemet imádom,
Közös kisbabánkat várom.
 
Elkezdtük már találgatni,
Kire fog hasonlítani.
Úgy gondoltuk már eldöntve,
Biztosan majd mindkettőnkre.
 
Elkészítve szobácskája,
Apa állította ágya,
Ruhácskáját én horgoltam,
Játékait sorba raktam.
 

Rohanó a világ, gyarló az ember,
Azzá teszi mai kor morálja,
Viszi magával a tömeg, kegyetlen,
Már nem is érzi mi a hibája.
 
Világmindenség küldi üzenetét,
Lelkét repíti hófehér galamb,
Ember állj! Ne feledd mire születtél,
Minden nap békét teremts magadnak. 
 
Békés hazának egy láncszeme lehetsz,

Könnyezik a Szűzanya szobra,
Némán hullik könnye,
Jelként üzen nekünk
Értünk aggódik, fáj a szíve.

Értünk magyarokért?
Vagy veszélyben Európáért?
Az egész kereszténységért?
Nincs, ki könnyét letörölje.

Könnyezik a Szűzanya,
Hullik egyre könnye,
Nincs, ki vigasztalja
Nincs, ki könnyét letörölje.

/elbeszélő költemény/

Van nekem egy kis unokám,
Négyéves, s csörfös kis szája
Mesét mond és verset szaval,
Artúr kutyával játszani akar.

Édesapja megtiltotta,
Nem játszhat a kutyával nyáron,
Mert a zöldben összeszed kullancsot, bolhát,
Hopp ugrik is egy a ruhádon!

Hol az az utca, hol a ház?
/Háború után:1946; Kitelepítések
Felvidékről magyarok panaszai/

Szeptember volt... halkan zúgott a tenger,
mellettem álltál, de nem voltál velem.
Szebb volt a világ, mikor hozzám értél,
de véletlen volt, és te nem értettél.

Szeptember volt... vad s hullámzó a tenger,
lelkemben vihar dúlt, fájt végtelenszer.
Nem tudtam elmondani, mit is érzek,
féltem, nem tudod be, csak őrültségnek.

Anya, mondd, mi a hazaszeretet?
Szeretni a hazát, mondd, hogy lehet?
Hiszen megsimogatni nem tudom,
s nem őt látom, ha szemem lehunyom.

Hazám, Hazám, drága Magyar föld!
Ki életet adtál népednek, s kenyeret.
Nem hagylak el, mert vágytól égő szívem
Ragaszkodik, s hű hozzád, örökre.

Hazám, Hazám, te drága Magyar föld!
Szeretlek, s nem cseréllek másra.  
Piszkos föld volt, de szívek hazája, bátor,
Nem pusztíthat el semmi és senki!

A Haza ott van ahol megfogantál anyád méhében, megszülettél és boldogan vártak szüleid.
     Van egy otthonod, ahol felnevelkedtél és van hová hazamenned és biztonságban érezheted magad. Ott él a családod, a testvéreid, a rokonságod, barátaid.
Van egy városod, ahol a házatok áll és egy országod, ahol boldogan élhetsz. Ezt remélheted.

Honvágy fennkölt nemes érzés,
Hazahív bárhol jársz és élsz.
Mint Riskának a pányvája,
Engedi, majd visszarántja.