Hihetetlen emóciók szakadnak fel
Kijev végtelen attraktív utcáin
Döbbenetes szép terek
Az emlékek mégis kísértenek.

Itt a Dnyeper partján
Néha belém lopakodik egy illúzió
Hiányotok kezdetben feledteti
Az újdonságok kápráztató jelene.

Nem voltak már árnyat adó gesztenyék,
augusztusi nap ontotta melegét,
szokott sétám róttam vasárnap délután,
az árnyék nélküli, most kopár főutcán.

Barátokat a sors más utakra vitte,
de azért kellemesen telik az este,
beültem egy zenés szórakozó helyre,
hol ritmust gyűjtöttem tánclépésre.

       Karácsony előtti éjjel érkeztek, s tiszteletükre külön sült a kalács szép pirosra, s ha a gazda körülményei megengedték bor és sült kolbász, hurka is került a terített asztalra.

    Gyermekkoromban mindig tréfálkozó anyai nagyapám gyakori vendége volt a családunknak.

A furcsa kalmár / négy képben /

FORGATÓKÖNYV

I. KÉP

      Amikor a válás után, 2008. októberében új életet kezdtem, sok mindent elveszítettem amik fontosak voltak számomra.
      A régi háznál baromfiak voltak az udvaron, vadkacsák,  kutyáink, cicáink, amiktől nehéz volt elválni.  A tárgyi dolgokat lehet pótolni, viszont az emlékeket már nem.

   Most egy igaz történetet mesélek el nektek, amely nagyon régen esett meg velem, amikor még kissrác voltam, és éltük a magunk boldog gyermekvilágát. Mit érdekelt bennünket a felnőttek aprócseprő gondjai, amikor olyan jókat játszhatunk a kertek alatt. Így hívtuk mi azt a területet, ahol volt a mi „Birodalmunk”.

(Elbeszélő költemény)

Van nekem egy kis unokám
Négy éves, s csörfös kis szája
Mesét mond, és verset szava
Artúr kutyával játszani akar

Édesapja megtiltotta
Nem játszhat a kutyával a nyáron
Mert a zöldben összeszedi a kullancsot, bolhát
„Hopp ott ugrik egy a ruhádon!”

Drága kincsünk, kicsi babánk, végre megszülettél!
Kilenc hónap hosszú idő, mit pocakban töltöttél.
Hosszú hajjal, bölcs homlokkal, rabul ejtettél.
Edesanyád, édesapad szeme fénye te lettél.
Csodálatos kis lényeddel minket boldoggá tettél.

Sárospatak szép szülötte,
gyönyörű, szép hercegnője,
égi székedből tekints le,
kedves szülőföldedre!

Nézd a sok keserűséget,
a lehajtott fejű embereket,
kiknek reménye sincsen,
adj hitet nekik, kérlek!

A halál úgy oson nyomomban,
mint prédájára leső vadállat,
meglapul, kúszva közelít,
belém mar, felhasít,
s kitép belőlem egy darabot megint.

Sebzett szívemet földre dobja,
besározza, megtiporja,
felemeli és újra és újra,
beletapossa a kínzó fájdalomba,
hogy fogait belém márthassa.

Bevégeztetett... egy élet elszállt,
a test élettelen, merev s hideg,
csendben hallatszik: a halál beállt,
nem ver a szív, végleg, minden rideg.

Nincs már tovább? Most vége mindennek? 
Ennyi volt? Mégsem, a test bár nyugszik,
átadja magát a természetnek,
hamvaiból új élet virágzik.

Mikor a lelkem magánytól fázik,
Bekopog hozzád, nálad vacsorázik,
S hangod meleg bársonyán,
Mint pazar, királyi nyoszolyán,
Szeretetedbe burkolózva,
Átölelve, szorosan hozzád bújva,
Békésen pihen.

Kit érdekel már egy megvénült ember,
kín végigment, úgy hetvennégy henger,
emlékezetéből a józanság nem veszett,
de hóhérai ellen mindig fellebbezett.

Csomagolva vannak a régi emlékek,
ritkulnak már a kocsmai vendégek,
a diófa is sűrűn ontja már gyászát,
idén újra feketére festette burkát.

Nem akartál külföldre elutazni,
A családodat magára hagyni.
Mégis mentél fontos munka okozta,
Nehezen viselem hiányodat.
 
Él bennem a közös múltunk szépsége,
El nem múló szerelmünk emléke.
Hiszen mindennap ott voltunk egymásnak,
Majd a megszületett kisbabánknak.
 
Legszentebb érzése ez életemnek,

Szívünk, lelkünk örül nekünk,
Őseink génjét  vihetjük.
Kedves férjemet imádom,
Közös kisbabánkat várom.
 
Elkezdtük már találgatni,
Kire fog hasonlítani.
Úgy gondoltuk már eldöntve,
Biztosan majd mindkettőnkre.
 
Elkészítve szobácskája,
Apa állította ágya,
Ruhácskáját én horgoltam,
Játékait sorba raktam.