Karácsony előtti éjjel érkeztek, s tiszteletükre külön sült a kalács szép pirosra, s ha a gazda körülményei megengedték bor és sült kolbász, hurka is került a terített asztalra.
     A fenyőfa legtöbbször már a helyén állt, igaz még díszek nélkül, mert azt csak Szent Estére volt szabad szebbé varázsolni, de csodálatos illata az egész lakást betöltötte.
A betlehemesek két csoportját különböztettük meg; voltak a gyermekek, akik színes szalagokkal díszített fejfedőkkel jártak, kezükben csengettyűs botokkal, és voltak a csoportok, akik a kis Jézus születésének történetét adták elő. Gyermeki szívünk már előre örült a sok éneknek, játéknak, örömnek, amit kaphattunk ezen a szép estén. Felváltva füleltünk, vajon nem roppan-e a hó az ajtóhoz igyekvők csizmái alatt? Hisz akkor még fehér ünneplőbe öltözött a táj, jégvirágot raktak az ablakokra a tél manócskái, azok is Jézust hivatottak köszönteni mind, jégcsapok lógtak az eresz alól, azokat letördelve nyalogattuk a hideg vízcsodát. A várva vártak végre lassanként megérkeztek. Először kora este a gyermekek egyesével, kettesével szépen sorban, mind jöttek, kopogtattak:
-  Szabad e Jézust dicsérni? – kérdezték.
-  Szabad! – kiáltottuk kifelé.
A gyermekek orra piros volt a hidegtől, hajuk zúzmarás, de fejükön csodálatosabbnál, csodálatosabb fejdíszek voltak, színes krepp papír csíkokkal díszítve, volt, akinek a bokájáig értek a szalagcsokrok, el is ázott a végük, mégis meseszép volt. A gyermekek dalokat, versikéket adtak elő, kipirult arccal, fénylő szemekkel, s legtöbbször apró pénzt kaptak jutalmul és kalácsot, szörpöt.
Aztán érkeztek az Öregék. Ez már a teljes betlehemi felvonulás volt, a betlehemi jászol kicsinyített mását rudakra erősítették, behozták a házba, és eljátszották Jézus születésének történetét. Közben az Öreggel bohóckodtak, volt nevetés bőven. A csoportot már terített asztalhoz ültették, vendégül látták, ki mennyire volt tehetős,  - és főleg mennyire volt adakozó a szíve a gazdának - a szerint.
Mi gyermekek mégis leginkább az idős asszonyt vártuk, aki eddig még nem érkezett meg. Olyan hangja volt az özvegyasszonynak, hogy talán még egy-két égi angyal is megirigyelte. Egyedül nevelte három gyermekét, minden jó falatnak, adománynak helye volt a családnál. Édesanyám is gyűjtötte a kinőtt, de még szép ruhadarabokat, s a néninek minden évben külön rúd mákos és diós kalácsot sütött.
-  Édesanyám, édesanyám, mi lett a nénivel, hogy nem jön? – ugráltuk körül mi négyen   lányok.
-  Nem tudom gyerekek, de érzem, biztosan eljön, miért sütöttem volna, akkor a kalácsot? – de láttam anyám szemében is az aggódást.
Édesanyám pár perc múlva nyúlt a csizmáért, kabátért és visszaszólt:
-  Nagyon esik a hó, megyek, ellapátolom! Ti ki ne gyertek, nagyon hideg van kint, még megfáztok nekem!
-  Nem megyünk! – vágtuk rá kórusban.
Jól tudtam én, hogy anyám nem havat fog lapátolni, hanem végig megy a mi kis rövid utcánkon, vajon nem-e esett el a néni útközben. Ő is aggódott, máskor mindig korábban itt volt. Anyám pár perc múlva újra bent volt a melegen, mosolyogva mondta, hogy kifárasztotta az a fránya hólapátolás. A mosolya elárulta, nem volt baj. Leültünk vacsorázni, de egyre csak az ajtót lestük. Pedig örülnünk kellett volna a sok finomságnak, mert igen ritkán került az a mi asztalunkra, kivált ekkora mennyiségben, hisz édesanyám is egyedül, özvegyasszonyként nevelt bennünket 28 éves kora óta.
…és akkor kopogtattak.
-  Szabad-e a Jézust dicsérni?
-  Szabad! – kiáltoztunk és egymást feldöntve szaladtunk ajtót nyitni, mert a néni volt az.
Az asszony ott toporgott az ajtó előtt, míg anyám oda nem ért. Jöjjön beljebb, halljuk azt a szép éneket, amit szokott énekelni nekünk!
Mert ez a néni mindig csak egy éneket énekelt, de azt olyan szépen, hogy a könny ott csillogott az őt hallgatók szemében, szem nem maradhatott szárazon.
-  Előbb azonban melegedjen csak meg egy kicsit, és tessék csak, itt a sütemény és egy kis pálinka is, ez majd felmelegíti! – invitálta közelebb anyám az asszonyt.
A néni körülményesen leült, át volt fázva nagyon, és hálás szívvel nyúlt a pálinkáért, kalácsért. Mikor átjárta már a jó meleg,  az arca is kisimult, ahogy nézett bennünket, csodavárókat, elmosolyodott és felállt. Tudtuk már; most kezdődik az ének, hisz ülve nem lehet Isten fiát dicsérni, hol maradna akkor a tisztelet?„Karácsony éjszakán, elindult Szűz Mária,
Elindult szállást kérni, egy gazdag kovácsnál,
Jó estét, jó estét!  - adjon egy kis szállást!
Nem adhatok szállást, mert sok vendégem van.
Látod apám, látod, mért nem adtál szállást,
Mért nem adtál szállást, Szép Szűz Máriának?
Ha én tudtam volna, hogy ő Szűz Mária,
Bíborba, bársonyba, öltöztettem volna!” ***
...és szállt a dal a lakásban, azon is túl, talán egészen fel az Égiekig.  Soha olyan szépen nem énekelt nekünk az óta sem senki.
   Azóta már nagyon sok Karácsony eltelt, a néni is elment már az Égi kórusban énekel bizonyára. Nálunk mégis mai napig félre van téve egy szelet kalács, amihez senki sem nyúlna, az a nénié.  A gyermekeinkkel megtanítottuk a csodálatos éneket és minden Karácsonykor Jézus tiszteletére, köszöntésére, és egyben a néni emlékére elénekeljük ezt a szép éneket. Nagyon remélem, hogy ez a szokás soha nem fog felejtésbe merülni, hanem generációkon keresztül megmarad, mindörökké.

*** Az énekhez egy kis magyarázat: a kovácsnak nyomorék volt a gyermeke és Szűz Mária azért kért pont ott szállást, hogy segíthessen a gyermeken, ha befogadták volna, egészséges lett volna a gyermek.