Bújt a lágy esti fény
Holdnak arany ruhájába,
ekkor kívántál menni
az esti maszka bálba.

Adj szabad utat újra nekem,
ne gátold szárnyaló lelkem,
a forrásnál majd lehajolok
markomból csak úgy iszok.

Szomorú fűzfának
lehajlik minden ága,
nem gondozott kertnek
elhervad szép virága.

Esernyődnek kupolája
fedi el csodás arcodat,
körötted az eső cseppek
egyre vadabbul kopognak.

Ha most a rímeket
egy csokorba fogtam,
majd Húsvét napján
mindenkinek adtam.

Botladozik a Holdfény csacsogva,
Drávának alábukó fodros habjába,
hogy mossa majd magát arany tisztára,
törölközzön szomorúfűznek lombjába.

Ott fenn azon hegytetőn
keresztre feszült az élet,
átszegezett testrészekről
vért mosott az esőpermet.

Itt jártunk sokszor keresztül
ahol bozótos hol rekettyés,
felettünk töltés sínpár szalad
ám eléri ezt is a hanyag felejtés.

V elem történt
A kkor tájban,
R ímet fogtam,
G yalult fában,
A kkor én még,

Akinek néha toll is van kezében,
írhat körmönfontan keményen,
vagy fogalmazhat szerényen,
hogy senkit meg ne sértsen.

Parasztkocsma már ősöreg
benn pár szomjazni vágyó,
majd betért ide a nyáj őrzője
emberi beszédre hírekre áhító.

Megjelölöm azt a pincét
ajtajára oly jeleket írok,
tagadjátok meg a fagyot
szerelemről bórról szóljatok.

Mikor sorra teltek boldogan
az aranyragyogású nappalok,
ki gondolt akkor rosszra bánatra,
hogy feketék is lesznek napszakok.

Ezt a dalt még neked elénekelem,
adj szívedben pici helyet nekem,
színes szappanbuborék az életem,
ám szétpukkan mint hamis szerelem.

Hogy ki – mit mond
miképp festi le szavad,
csak azt írd le vesd papírra
ami szívedből fakad.

Ne piszkítson bele saját fészkébe
de persze a fészket a piszok tartja,
sokan nem tudják, hogy a guanó
a szedett anyagot, hogy ragadja.

Miért kérdezik minden szavamat,
hamu tán az ami még megmaradt,
naponta lenyelem hideg szavaikat,
józanság egy-két fejben tán akad.

A régmúlt növekszik
az idő egyre - egyre fogy,
semmire sem vágyók lépte
nagyon lassú a térd rogy.