Esernyődnek kupolája
fedi el csodás arcodat,
körötted az eső cseppek
egyre vadabbul kopognak.

Közben egy dalt dudorászol
csendben halkan magadnak,
talán kedves el sem hiszed
helyet adtam hangodnak.

Gondolataid messze szálltak
vajh mióta ülsz itt a kőlapon,
a Nap nem süti lassan lehűl
eső csorog formás lábadon.

Amíg itt várakoztál kitartóan
ázott idő végtelen sodrában,
hallgattam vásott barátokra
füstös kocsmák odvában.

Sajnos későn jutott eszembe
engem már mióta ott várnak,
mily sötét lett mire oda értem
ujjaim csak piros rózsát találtak.

Varga István. Barcs. 2015.évben.