Megjelölöm azt a pincét
ajtajára oly jeleket írok,
tagadjátok meg a fagyot
szerelemről bórról szóljatok.

Csonttá fagytak bűneim
elég egy kalapács ütés,
nincsenek már szerelmeim
porrá hullt mint szenvedés.

A szőlőhegy dermedt szívébe
ha véletlen én kést szúrok,
megcsapolnám annak levét
mégis milyenek az új borok.

Vihogó ég alatt megyek
kőrül fognak bokrok fák,
nem halljátok hangomat
beborítanak lomb koronák.

Veszélyben vannak álmaim
oly csendesek az éjszakák,
pirkadat sem szakad ketté
nem léped át sötétség falát.

Varga István.Barcs.2016.