Mikor sorra teltek boldogan
az aranyragyogású nappalok,
ki gondolt akkor rosszra bánatra,
hogy feketék is lesznek napszakok.

Majd sötétség szállt és terített
majd jött az éj - után éjre éj,
még Csillagok sem ragyogtak
kihűltek a vágyak és a szenvedély.

Csak önmagunkat látjuk tükörben
tudásra mohón vágyóknak ez kevés,
pillantsál oldalra hátra főleg előre
meglátod, hogy menti magát a teremtés.

Jóra hiszem éhes minden földim
van még szükség sok gyümölcsre,
mert a Paradicsomból kiűzöttek
mindig vágynak bőséges kertre.

Kemény munka mi dolgozza a testet
öröm is néha kijut majd neked,
vörösboros poharat ha markolod
vagy bársonyos testen siklik kezed.

Ők ketten egyre messzebb mennek,
az emlékezés és a megtörtént eset,
már csak az árnyék mi siet utánuk
tán összefogja a két elengedő kezet.

Hát igen – az igaz létet úgy leírni,
hogy bánatában sírjon a valóság,
szegény ördögök a sors zavarában
tudják mi a bánat, de nem mi a vígság.

Míg a tanár kínjában sokszor tétova
az eszest soha – csak a gyerek apját nézi,
így sikkad el a sok számos tehetség
még ráadásul a gőgje sajnos ezt tetézi.

Poharamból végleg kifogy a bor
az emlékezés fátyla a múltra takar,
míg a papír bár bírja tollnak nyomát
de fáradt a költő gyengül a kar.

Varga István.Barcs.2017.04.05.