Bort kell csinálni minden áron,
erdei szeder volt az álom,
közeli erdő ontotta termését,
elhatároztunk megszerzését.

No józan barátom, emlékszel,
te bírtál kémikusi készséggel,
sikerült volna, ha nem dohos a hordó,
hát így nem lett belőle, erdei oportó.

Keserédes lett egész életem,
a gondolattól, miért születtem,
emberek gyönyöréből, mire rájöttem,
de már a cél előtt bőven elkéstem.

Gyermekként, vagy mint legényke,
hogy te vagy Dávid csillagfénye,
eléggé jó barátunk voltunk,
iparos családból landoltunk.

Kabócák énekébe, a tenger
beleszövi halk moraját,
égkárpitján hunyorgó csillagok,
estének adnak koronát.

Mond Apa, veled mit beszéljek?
ha nem kérdezel, hogyan feleljek.

Inkább mesélj Te nekem -,
Én Téged is, de Anyát is szeretem.

Gyermekkora egyre többször jut eszébe,
ahogy belemerül a múlt tengerébe,
gyermekei beálltak szülök seregébe,
unokái már nem hisznek a mesébe.
Egy-kettőt firkál jegyzetfüzetébe,
úgy ölelne már gyermeket kebelére,
ritkán jönnek, akkor is villámlátogatás,
de legalább jönnek, mint derűs mosolygás.
Ünnepnap, oly szívesen hallgatja őket,

Anya ki öt gyermeknek adott életet,
őket szereti, egy sem kiközösített,
mindegyik más, lehet nem is egy apától,
de egy testből szakadt, egy szülőanyától.

Mindegyiket szereti, emlője táplálta,
egy nyelven beszélnek, egy a Hazája,
óvja őket, még ha ötfelé is szakadtak,
nem önszántukból, határon túl maradtak.

Minek kiabáljak, majd a szelet hívom,
mondanivalómat csakis reá bízom,
mindegy honnéd, és merre fog fújni,
hangom elől senki nem tud elbújni.

Meghallod akkor is ha nem ordítom,
szeretlek még mindig, drága angyalom,
csokor virág helyett, szivárványt az égre,
csillagokat hintek a sötét estékre.

Én a Dráva-partján lakom,
ide várom babámat nagyon,
sétányán ha végig megyek,
rám tapadnak a női-szemek.

Partifüzek suttogják nevedet,
körbeölel engem a szeretet,
vize partiköveket simogat,
miközben kacagunk oly nagyokat.

A múlt jó szabónak kabátját viseli,
míg a jövő, még csak férceltet cipeli,
de hozzáértő kezek között ragyoghat,
hirdeti Isten adta adottságodat.

Álmodozó májusom, benned mindig bíztam,
szerelmes szavaim, versbe csomagoltam,
átadom, kíséretében csokor virággal,
szavaid várom, vágyó kíváncsisággal.

Vándor évek keresztútjait jártam,
napsütésben, esőben és sárban,
szekérponyva takarta a hátam,
míg igáslovam volt egyetlen társam.

Kis családom, poronty és az asszony,
szolid pereputty, tetszik ez a garzon,
esténként kuporodva, de ébren alszom,
reggelente patakban mosakszom.

Vidámságról kéne írni,
nemcsak mindig sírni-sírni,
de szegény cica is miákol,
halat evett, hát szipákol,
a torkán akadt szálkától.

Ablaküveg táblán eső pereg,
hát Európa most végigremeg,
aláírtuk millión az íveket,
így ébreszthetünk szép reményeket.
kik alszanak még, ébredjetek,
repednek százéves díszletek,
egyesülhet most ősi földünk,
székely kiálltja, hazajöttünk,

Mi lelkemből fakad, papírra vetem,
kötöttséget útmutatást nem szeretem,
amit én szeretek és nekem tetszik,
arról hogy beszélhet le, valaki másik.

Ám az sem baj ha néha fúj a szél,
parti kövekkel legalább így beszél,
hallgatom, de bosszantanak oktalan szavak,
olyanok mint sokszor, értéktelen salak.