Bimbóból fakadó rózsaszál,
áraszd el veletek kertemet,
színek közt nem válogatok,
virágaitokkal vallok szerelmet.

Ütött-kopott gyári házak,
vasúti töltés egyik oldalán,
állt egy közösségi kemence,
ahol fakéregnek parazsán,

Ott messze a horizont,
előttem a mély óceán,
állok itt egy szigeten,
oly elhagyottan árván.

Hosszú évek után,
végre megtaláltalak,
nem változtál semmit,
amióta nem láttalak.

Gyere vissza, ne higgyél a tónak ,
ott hamis vágyak hívogatnak,
sosem voltak bent aranyhalak,
a tavi rózsák is mind hamisak.

Nem változtam, mint sokan hiszik,
olyan vagyok, mint valaha régen-rég,
csak nem volt hova kiöntsem, megosszam
gondolataim, melyek bennem élnek még.

Csip-csöpp-csip-csöpp,
hangtalan eső ha szitál,
ez a borongós idő, kihat
kedélyemre, mely oly zilált.

Ne gondold, hogy lelkemben,
nincsenek védekező tüskék,
bizony még hegyesebbek is,
mint amilyenek rózsát védték.

Hűvös árnyán tölgyerdőnek,
lábam zörgő avarján lépked,
gombafejek ágaskodva lesnek,
hahotázva gúnyt is űznek veled.

Három rózsa illatozik
szobámnak asztalán,
nem régen még ott virultak,
a kerti rózsafán.

Egy nyári langy meleg éjszakán,
ültem a templomtéri park padján,
épp arra jöttél, előttem megálltál,
köszönésemre, puszival válaszoltál.

Mikor a csönd úgy szétterül,
alig pirkad, mikor messziről,
lélek harang hangja csendül,
éjszaka búcsúzik a Holdfénytől.

Lángoló a folyó,
ahogy vérem fút,
adjad a csókodat,
mi belőled még jut.

Száz év mély magányából,
révedezik bolyongó lelkem,
nem ismerek e nagyvilágra,
szavaknak tengerébe vesztem.

A kepékből asztagot raknak,
kaszás után vigyázva ballagnak,
jó kenyérnek valót aratnak,
egyet pihennek, ha fáradnak,
ebédkor majd szalonnáznak.

Obeliszkek dőltek sorra,
vörös csillag hullt a porba,
fegyvert fogott, nő és férfi,
zászlónkból a címert tépi,
palackokba benzint tölti,
tankok elé dobja veti.

Hogy mily utakon jártam,
tán sosem hinnéd el nekem,
egy csodálatos virágoskertben,
ott amit valaha rég elvesztettem,
nem gondoltam, hogy megtaláljam,
a nagy őt – téged édes kedvesem.