Ahol csendet a szél töri meg,
sziklák felett bondoros felleg,
szírt alatti padon a magány,
ott az ember oly kicsi parány.

Sziklás hegyeken is erdőrengeteg,
sokszor lecsap rájuk, vihar fergeteg,
melyiknek gyökere kapaszkodni képtelen,
tövestől kitépi, sajnos az védtelen.

Hiába az erős törzs, képtelen hajolni,
ágkarjait sem engedi dalolni,
mégpedig a fa, munkálható örök élő,
felléphet sok hangszerben mint zenélő.

Nézd meg ágait, meghajolnak méltósággal,
gyümölcsöt meleget adnak, árnyat lombjával,
ember sincs, ki ilyen alázatra képes,
szeressétek a fát, mely szeretetre éhes.

-írta-Varga István-Barcs-2022.04.30.