Ott, a sarkon négy út összeér,
álltak páran csokor virágért,
fonott karkosarából kínálta,
napsütést, esőt félnapig állta.

Csokorba voltak kötve mindig,
keményített zöld selyem védte,
fajtától függően mindig páratlan,
ám mindig kézzel voltak szedve.

Délután láttam munkába menet,
eddig sosem volt ott visszajövet,
ám egyszer őt akkor ott találtam
szitáló esőnek gyöngyharmatában.

Hát kosara félig virággal telve,
vállát fekete, kötött kendő fedte,
fején piros svájcisapka virított,
messziről láttam a kedves alakot.

Mivel utam másik oldalon vezetett,
hát átmentem, kérdésemre mi a felelet,
könnyei patakként ekkor előtörtek,
ágynak dőlt apja, nagyon beteg.

Megsajnáltam őt, átvettem kosarát,
vele együtt, mi benne volt virág,
szép összeget csúsztattam kötényébe,
jobbulást kívánva apja felépülésére.

Majd egy kis séta után célom elértem,
zenés kávéházba hamarosan értem,
kosárnak tartalmát lányoknak adtam,
ki jól végezte dolgát, folytattam utam.

A kosár hát így nálam maradt,
vele mi legyen, még nem volt gondolat,
visszaadni nem is tudtam volna,
mivelhogy virágot már nem árulta.

Zord, kemény tél után jött a szép tavasz,
simogató, lágy szellő érintette arcom,
a tavalyi esetet már rég elfeledtem,
virágáruslányt ott láttam a sarkon.

Kivirulva, vidáman árulta csokrait,
kékfestő ruháját hímzett kötény fedte,
másik oldalon csak némán álltam,
ez a kép maradt meg örökre emlékbe.