A porig égő lelkem -
hamvadjon szívedben,
így ott leszek mindig
bűnbánó lelkedben.

A gonoszság rút arcai
végig szántanak rajtad,
megtépázott ős röhejjel
ostorozzák szavaidat.

Mily nyugodt a vize
karéja oly pompás,
ahogy benne áll
a pihenő vitorlás.

Keszthelyi öbölbe
Balaton ölébe,
tobzódik sok színbe,
vizének tükrébe,
a lenyugvó nap
nyugodni tér be.

Ej mi csodás
ez az alkonyat,
hallom a köveket
amit a hullám kóstolgat.

Álmok mezején megáll minden fény
árnyékok semmiről nem vetülnek,
elindulok majd egy ismeretlen világba
ahol a galambok is némán repülnek.

Aranyvessző hullajtja virágját
a jácint több színe még virul,
nyuszivirág is édesen mosolyog
míg ibolya szirma lassan lehull.

Letűntek rég a forradalmak,
új eszméknek homokszemeit
hordja, kavarja a változó szél,
beteríti vele Európa népeit.

Elmúlt évek súlya alatt
összegyűltek az emlékek,
elfolyt idő árja alatt
megmaradtak a fényképek.

Annyira jól esnek
azok a szép szavak,
amelyek oly rég várt
ajkaidról hangzanak.

Madár röptében vijjog
felveri a csönd szavát,
kutya hármat vakkant
ébren tölti az éjszakát.

Csak úgy futólag-
érintsed ajkaddal
az én ajkamat,
had érezzem édes
bódító illatodat.

A porig égő lelkem
hamvadjon szívedben,
így ott leszek mindig
bűnbánó lelkedben.

Én láttam virágot
vihar tépett széjjel,
hatalmas ős fákat
kicsavart tőkével.

Szavaimat széjjel szórom,
majd egy rostán átszitálom,
égnek sötét kárpitjára mind
így átrendezve feldobálom.

Egy új út kell, meg is kaptam
majd ott büszkén végigmegyek,
de most kövezik még csak ki
úgy illenek hozzá ezek a rímek.

Bánt nagyon a lelkiismeret,
hogy elhagytam aki szeretett,
érzem kezével fogja kezemet,
csókja örökre szívembe égett,
hallom – te engem nem szeret.

Csókos formás ajkadba
vágyón merítem ajkamat,
érzem remegő testeden
rég vágyod csókomat.

Te szürke nagy folyam
félelmetesen izgalmas
nekem mégis színes,
partja néhol olyan,
mintha sérült lenne
vagy olykor sebes.