Csak Te adhatsz választ
tárod fel lelked szépségét,
addig Én hallgatok szavammal
de majd leírom belsőm szépségét.

Olyan minden mint mindig
a város a folyó a hidak,
temetők lassan kinövik helyüket
séta közben mind kevesebb ismerős akad.

Éva – miért azt az almát szakítottad
Éva – miért azt adtad nekem,
egy csenevész almafáról vetted volna
amely alatt Én ott hűsöltem.

Amit tettél miért tetted ?
A gyermekeket miért ölted ?
Ami kezében volt a trón elé dobja,
virágot a sírról hozta,
most vércseppek buggyannak rajta.

Elnémulnak a kacajok,
kihunynak a sziporkázó
halovány de olykor
fényes Csillagok.

Jön megint egy éjszaka
álom leplét rám öltöd,
intim játékod bársonyos ujjaiddal
csiklandozva testemen szét töröd.

Libasorba megy a csapat,
vállukon lapát,
fülükre sapkát húznak,
míg a sínpárok
a végtelenbe futnak.

Ecset vonásokból
építed fel a képet,
színek varázslata
nyitja meg a teret.

Koronát adjátok másnak
pajzsra ti ne emeljetek,
csak akkor ha a pajzs tartók
szobrok lesznek s nem emberek.

Nem adom oda soha álmaimat
nekem remény életemnek kövei,
ha teljesítésük nem jól sikerül
belőlem hullanak lelkem könnyei.

Feltépted egy régi könyv
kopott – poros fedelét,
csak azért, hogy olvassam
életem egy régi regényét.

pőrén mezítelen,
én vagyok az új év
nem vagyok becstelen
 

Begyűjti árnyait az alkonyat
vidámságod kedvesen biztató,
szelíd tekinteted úgy sugárzik
ajkadon szép a kimondott szó.

Ma éjjel szétromboltam
az összes feltörő álmomat,
így akkor a hajnali ködben
elvesztettem visszatérő utamat.

A leggorombább cudar időben,
tavast varázsolsz szívemben,
lucskos ködös borongós őszben,
vagy a hóval takart télben.

Megoszt engem az álom
sebzettek az éjszakák,
már nem várt vendég vagyok
mint a kinn felejtett ruhák.