Elnémulnak a kacajok,
kihunynak a sziporkázó
halovány de olykor
fényes Csillagok.

Sűrű fekete az égbolt,
többé nem, de kék volt.
Majd utolsó fájdalmában,
kiált a nép mindnek kínjában.

Ti földi istenek, pusztító
vad fegyverek,
miért hoztátok ránk
ezt a végzetet.

Ti emberbőrbe bújtatott,
sátáni fajzatok,
most koronázhattok.

Gamma sugárból
készült a korona,
húzzátok a fejetekre
még ma.

A bunker mélyén még ti éltek,
de trónusaitok elé jönnek a népek.
Lassan vánszorognak,
szenvedőjük az utolsó kínoknak,
Emberek – de csak saját árnyékuknak.

Elöl jön egy alacsony
ferde szemű lány,
kezében virág,
s egy száraz ág.

Hangja fátyolos, de oly szilárd és bátor,
megremeg a trónod ha téged vádol.

ÍRTA:Varga István. Barcs.1969.