Sok – sok cseppből áll a tenger
így együtt mily hatalmas,
nem úgy mint az egyedül kószáló
falkából kivert magányos farkas.

Bűnben él- e az, aki bűntelen
kakas hátán ülhet a tyúk,
hova fajul ez a világ ?

Ami elöl a nyomorék is fut.
Hiába ír a költő verseket,
könyvesboltban lustán hevertek.

Elzárva a többszólamú szavak,
belőlük még sosem olvastak.
Míg a felhők jajgatva vonulnak,
a vak lámpást tart a látónak,

ziháló álmaim szerte szét rohannak,
majd remény csörömpöl a láncnak.
Gyere ne vedd fel a Napfényruhát,
mert talán holnap az ég rád kiált,

a bűntudat már senkit se bánt,
tiszta lelkek hozzátok új fénynek hajnalát.
Mikor az árnyék kilép a fényre,
arcát már fel sem ismerte.

Takarta moha víznek rohanó habja,
vad rengetegnek vihar tépte fája.
Most megmutatom a Te szavad
látod a papírra mit firkantok,

bűn – minden falon kréta sorok,
sokszor az is bűn mit hordoz ajkatok.
Településedre rá sem ismersz -
eltűntek az utcai ártéri kutak,

vizet lajtos kocsik hordanak,
nincs helyük a szomjazóknak.
Legyenek sűrűbbek imára hívó
harangnak csendülő hangjai,

mind a temetésre megkondulók
szívet fájdítók keserves kínjai.

Írta:Varga István.Barcs.2017.01.