Emlékek ködfátylán át, előjönnek,
feltűnnek, a veszettnek hitt emlékek,
látom azt is, hogy nem száradtak le,
ott vannak a szemedben a könnyek.

Fahidat a kis patakon, én kedvesem,
megkísérlem felépíteni, úgy nekünk,
ember járta zajos forgatagból, a mesébe,
virágokkal szőtt mezőre menekülünk.

Emlékszel arra, a sok margarétára?
A réten nyíló, száz és száz virágra,
soknak nevét, már én is elfeledtem,
de a táj színes képe, itt lebeg előttem.

Mikor ott csókolni akartam ajkadat,
gyengéden kitépted, karomból karodat,
kacagva elfutottál, majd öltötted ki,
pajkos nyelvedet, ajkaid közt mutattad.

De azért én szedtem, virágot csokorba,
piros pipacsok közt, sok-sok kék imola
élő csendélet, ahogy fogtad formás karodba,
majd egy nefelejcset, tűztem zilált hajadba.

Emléked így, feltűnik nekem évről évre,
így a múló évek sem teszik, többé tönkre,
majd marad meg, szavaknak örömébe,
hiába a ráncok,vagy hajad vált őszbe.

Írta – Varga István – Barcs. 2017