Annyira siettem hozzád kedves,
világító körte égők sora alatt,
hogy mielőbb meríthessem,
csókos ajkadba vágyó, ajkamat.
Hosszúnak tűnt, az a rövid táv,
templomtól, az almás utcáig,
lázban égve vártad jövetelemet,
ki-ki futottál, a sarokház sarkáig.
Sokszor úgy tűnt, csendes e tájék,
míg sötét ablakok mögött, a szemek,
láthatatlanok, voltak mindig,
rá sem gondoltunk, hogy lesnek.
Ó mennyi, de mennyi, mi azóta veszett,
csak emlékeinkben élnek a képek,
míg sétánk, a bicskadobáló mellett,
ma már a bezárt Jardingba vezetett.
Ott ahol élőzene, emelt hangulatot,
igaz dohány füsttől, kissé fanyar,
de – termében táncolni is lehetett,
Tokaji szomorodni hevítette a tüzet.
Ábrándoztunk, terveztük a jövőt,
míg eltelt azóta, sok-sok évtized,
de azért így a hetvenes kilométeren,
az út még nem ért véget, küzdök veled.
Tündérkertnek közepébe, szeretnék bejutni,
veled együtt, csak még egy éjszakára,
azt a csodás élményt, kicsit vissza hozni,
majd utána meghívnálak búcsú vacsorára.
Varga István. Barcs. 2017.05.27.