Mond kiket vigasztalnak szavaid?
Az emlékek mind, a múltba vesztek,
nem rajzolnak képeket, vagy festenek,
szabadok a láncra vert, szorgos kezek.

Mégsem tud a múltból elszakadni,
magában mélyen hordozza emlékeit,
újra és újra csak, vissza-vissza tér,
majd sötét tónusokra rakja, vidám színeit.

Ez a feledés, könnyebbik része lehet,
míg lelkében az idődaráló, nem válogat,
egybe őröl bozótot, virágos ágyást kertet,
de szíved az mi végrehajtja, a módosításokat.

Képre képet, mondatot mondatok után,
nevettél ahogy, kezedben rózsát fogtál,
de én mindig írtam becéző sorokat hozzád,
hervadtak már a rózsák, mögéjük hiába bújtál.

A szerelmet ki nem nálad lelte meg,
a tépett időben, neki csak tüske maradt,
nem is kell őt már sosem szánni,
mert ami élt, és szép volt, az mind elhervadt.

Megküzdött világát, lábaid elé rakta volna,
de most már tudja, a Földön nem találja még,
azt a szerelmet, melynek kulcsát kezed -
feneketlen kútnak mélyébe, dobta oly rég.

De már álmainak sem adósa többé,
szíve tág bőségszaru, minden belefér,
majd bárki lehetsz, aki most kinevet,
de bánatos edzett lelkem, ilyenből nem kér.

Varga István Barcs. 2017.