Rozsdás leveleken,
dalolgat az őszi szél,
hangszere a fuvola,
több szólamban zenél.

A múltnak mély kútjába
már ne nézz bele kérlek,
ne bolygassuk pihenjenek
a régi szép örök emlékek.

Mint végtelen Óceán,
lelkemnek nagysága,
bennem is így tombol,
érzelmeimnek hulláma.

Vagy te nékem,
minden virág,
téged csodál,
az egész világ.

Ha elfogynak majd szavaid,
rajzoljál szép színes képeket,
hol a vásznon életre kelnek,
csodás tájak, örök szerelmek.

Éjszakáknak rejtett álmát,
sokszor boldogan álmodom,
csodás meseképek tündökölnek,
egy vizuális nyitott ablakon.

Lombokon épp végig fut,
a lágy hajnali fuvallat,
erdei párának tüll fátylát,
megmozgatja a lomb alatt.

Kezdjél újra bátran játszani
ne szégyelld régi játékaid,
hisz abból tanultad meg-hogy
valóra válhatnak álmaid.

Elmúlnak egyszer minden,
ünnepnek boldog napjai,
ám lehetnek fájdalmasak,
kikben tombolnak poklok,
mélységes mély poklai.

Nahát kedves jó barátom,
ó be rég volt, hogy láttalak,
egészséged hogy vigyázod,
áll e még a szőlődben a lak.

Lelkemben szinte tombol,
viharként dúl a fergeteg,
habár évek kérge borítja,
s fedi be dobogó szívemet.

Sok kacaj, önfeledt nevetés,
tőled visszhangos mező a rét,
madár daltól zengett, kert erdő,
ma csak szívemben őrzöm emlékét.

Így-
kezdem,
kifejteni amit,
most leírva gondolok.

Soha ne áruld el álmaidat,
nevetségessé teszed magad,
mert azok az álmok a tieid,
idegenek meg úgysem értik.

Ó Nemes fák között,
mennyi a csenevész bokor,
hogy uralják, rabolják,
gonoszul életterét sokszor.

Féltelek én sok mindentől,
Hold sugártól, a Napfénytől.
Éjszaka sápadt,
a fény az vakít,

Borozgatok - csendben halkan,
majd töröm fel, emlékeim kapuját,
mert a kopogtató nem működik,
de nem tölthetem, kint az éjszakát.

Emlékszem – patkó alakú volt egy tavad,
ott lent Zátonynál, a szakadék alatt,
ahol hatalmas ős fák fogják, az omladékokat,
az Ős Drávának vize, mint horgásztó maradt.