Hagyom mindig, mint ahogy eddig,
munkálkodjon életemnek a folyama,
bár igyekeztem olykor szabályozni,
de hol egyik, vagy másik partot mosta.

Hát elmúlt már Karácsony,
majd szilveszter is és Újév,
vízkereszt után újra vígság,
farsang, esküvő, a nász éj.

Takarodót fúj az Ó év
eggyel több a talicskába,
melynek súlya úgy növekszik-
ahogy évek rakódnak puttonyába.

Elmúlt év terített asztalánál,
most itt a tizenkettedik széken,
fejezem be lassan az ez évi étkem,
morzsát pacát ne hagyjak a terítésen.

A
naptár,
utolsó lapján,
ünnepek napján,
karácsony tájékán.

Kitágult már így a világ,
szabaddá vált a lelkem,
annak ellenére mondom,
hogy már hamuvá lettem.

Hányszor hallottam,
harangunk zúgását,
ahogy jelezte a délidőt,
vagy a misékre hívását.

Várj még kicsit kedves,
ne hagyd el ezt a padot,
mielőtt még hosszú útra,
egy hamis világ csábított.

Megremegett a festő keze,
ahogy a víztükröt festette,
vagy a szél borzolt fodrokat,
lett így a táj mosódott tükre.

Dalolj nekem te kismadár,
az újra lomba zöldült faágon,
alatta majd egy kis katicabogár,
rászállva pihenni fog a vállamon.

HAGYOMÁNYAINK

+

Halottak napján

A szorgalom vagy semmittevés,
mond végül hova vezethet?
temetőbe-sírkertbe a csendbe,
mindenkit rang nélkül temetnek.

Korán keltem útra,
épp hogy pirkadott,
ott a horizont fölött,
csak sejtettem a Napot.

Nyílik szét a gesztenye,
vagy diónak zöld burka,
itt van a színes őszünk,
hát beköszöntött most újra.

Mint egy ronggyá alázott,
kidobott molyos nagykabát,
amit valaha büszkén hordtak,
ám megalázták egyszer sorsát.

Sír a hegedű az őszi lomb alatt,
hangjára lejthetik hulló táncukat,
a levelekből össze állt legény és leány,
árva padon ül a még árvább cigány.

Mi maradt, itt az ősi fák alatt,
csak a fű s a padok változtak,
az emlékek, na azok maradtak,
de nyoma sincs, lábad nyomának.

Tavasz helyett lám az ősz volt,
ahol utamba kerültél nekem,
szépséget minden évszak mutat,
mindegyiket másért szeretem.

Ó mily gyönyörűséges,
szemeidnek rejtett világa,
dióbarna színű fényben,
csillogóan hívó pompája.