Akit csillagfénye világított,
Mária emberi világra hozott,
szikla istállóba fehér gyolcsba,
egy szalmával bélelt jászolba.

Szárnyaló madarak,
szabadságát vágyom,
tudom, hogy ez nekem,
egy kiváltságos álom.

Itt van újra tornácomon,
még félénk, hogy kopogjon,
ám előre küldi hűvös szelét,
mert az ősz, majd így jelzi jöttét.

Fátyolos ködnek rabságában,
fulladoznak, nyirkosodnak,
a lombjuktól megfosztott faágak,
fény is óvatosan tör rést magának.

Víznek egy kútjába,
meríted s merítem,
a szomj űző poharat,
kristálytiszta a vize,

Hegyekkel ölelt kicsi falú kertje,
Mozsgónak egy csendes temetője,
ott alussza örök álmát a csendbe,
világháborúnak két száműzöttje.

Gomolyog a sűrű köd,
folyóvíznek medréből,
olyan mintha merítenél,
egy felhígított tejfölből.

Bilincsbe vert kézzel,
hogy is lehet írni,
kitépett szívvel,
nem lehet szeretni.

Hegyek karéja ölelte,
védett csendes völgybe,
pihen a kérődző gulya,
így a pulinak sincs dolga.

Leért az ősz, vén Dráva partjára,
sok színű ecsetjével, a tájat pingálta,
hej mennyi sok színű festéket hozott,
lám ezen a festő milyen jót kacagott.

Bár tied én sosem voltam,
de te lehetsz még sorsomban,
ott ahol a pokol tűzét rakják,
majd kapaszkodsz karomban.

Úgy köpködte füstjét,
a fekete szörnyeteg,
hogy rázkódtak a sínek,
repült mint fergeteg.

Megszűnt egy szív dobogni,
gyötört testből a lélek távozott,
jaj mindig temetnek valakit,
gyertya csonkjáig elfogyott.

​Kerítésnek deszkáit,
szegelték egy sorba,
hol faág göcse kiesett,
lyukas lett a deszka.

Ha papír majd viseli,
a mondott szavakat,
nem fogom titkolni,
a fogant gondolatokat.

Vasárnap van az Úr ünnepe
megperzselt lombját erdőbe hajítja,
tegnap még áttetsző nyár volt,
tegnap pontosan – még tegnap,
mert a szeptembert október borítja.

Pillangóvá válhat lelkem,
virágokról virágokra téved,
de ahogy illatmintát vételez,
úgy virág kelyhébe mélyed.

A kutyák hangjával éjszaka
körül ugatta a kolóniát,
de a kor is apáink országa ez - ha
verik a harapós vagy szolga kutyát