Gomolyog a sűrű köd,
folyóvíznek medréből,
olyan mintha merítenél,
egy felhígított tejfölből.
Mint vattacukor pamacsok,
majdhogy belé nem harapsz,
oly kegyetlenül sűrű maszlag,
csak addig, míg bele nem hatolsz.
Dérnek fehér virága csipeget,
vadrózsa termését így érleli,
ovális bogyója már piros,
lehet lekvárnak, teának szedni.
Arcod is kipirult, szívednek
szerető ábrándos hevétől,
ám hallom amint sietsz felém,
lépted zizzen, a hulló levéltől.
Festett színeid az őszben,
maradnak nekem emlékben,
ezt ujjakkal csak lecserélni,
a tavasz tudja, hozza nekem.
Írta-Varga István-Barcs.2017