Új lapot fogott tollam hegye,
nagykapu elé ért most utam,
tanácstalanul mélázok előtte,
vajon mögöttem, mit hagytam.

Tudom – ha kinyitom a kaput,
onnan vissza, nem fordulhatok,
nekem kell megoldani mindent,
ekkor senkire nem számíthatok.

Míg innen a fény, odaát a sötét,
ott nekem kell, világosságot adni,
úgy, hogy a tompult tudatoknak,
szavaimmal kapukat tudjak nyitni.

Ember – ki ha olvasod, e sorokat,
nézd körötted, szorgalmas állatokat,
virágra szállt méhet, szorgos hangyákat,
de ne a tücsköt, az ingyen mulatókat.

Alkotásaid - gyönyörrel töltenek el,
akkor is kulcsold, imára majd kezed,
árad szét egész lényedben, megnyugvás,
utódaidban megmarad, kedves lesz neved.

Varga István. Barcs.-2017-