Brassó főterén egy teraszon ülve elmélkedem a látottakon. Barátnőm méltatlankodik a kávéért elkért összegen. Tíz lei! Ezt az érvágást, nem fogja megbocsátani a románoknak sohasem.

Timothy, az unoka

Ő már tipikusan Amerikai. Lévén, hogy angol anyanyelven tanult beszélni, magyarul ő már nem beszél és érteni is csak keveset ért.

Steve...a Fiú

   István egy dunántúli kis faluban Bakonycsernyén született, még az 1900-as évek első felének derekán. Édesanyja egyedül nevelte gyermekeit, nehéz sorsuk volt. Már fiatalon munkát kellett vállalnia. Munkát, - mint a falubeli férfiaknak általában - a közeli bánya nyújtott.

   Egy napon azzal állított be: Mami!- Mami! Megtaláltam! Ő lesz a feleségem! Olyan boldog volt. Arcomat csókolgatta, ölelgetett, szorongatott. Rám ruházta minden szeretetét, amit csak Joannenek adni tudott. Még csak tizenhat éves volt. Bizonyítanom kell! a Maminak a Dedinek, és most már Joannenek is. Jó amerikai magyar vagyok. Maximalista, mint a mami.

      Csakúgy bóklászgattam a kertben, mindig van itt tennivaló, őszbe fordult lassan a nap. Látom, mennyire élnek, újból virulnak rózsáim! Gondoltam, már nincs az a nagy hőség, Papókának viszek egy csokorral. Örülni fog, tudom mennyire szerette a rózsát, sok tövet ültettünk együtt. És lám, most valóságos színkavalkádban pompáznak.

   Ma Papókám velem volt. Már kora reggel megjött. Ő főzte és hozta nekem a legfinomabb kávét amit csak meginni kellett. Pontosan úgy, ahogy mindig is tette. Reggeli után rögtön mentem a kertbe, hogy legszebb virágaimból egy nagy csokorra valót megszedjek, és elvigyem neki is, hadd örömködjön ő is láttukon. Még emlékszem mennyire szerette, hogy ennyi virágot tartok.

   Egy rövid történetet hozok, aminek eredménye, az emberi érzésektől, jó indulattól függ. Volt már rá példa, hogy valakit kitagadtak a családból amiatt, hogy nem azzal házasodott, akivel a tisztes família szerette volna. Volt, hogy a gyermek nem arra ment, amerre helyesnek vélték az öntörvényű szülők, de az régen volt. A régi időkben hallhattunk hasonló sztorikat.

Béla bácsi kedvenc karosszékében ült, kezében egy könyvvel és békésen szundikált. Szépeket álmodhatott, mert mosolygott. Legrémesebb álmában sem juthatott eszébe, hogy a másik szobában éppen az ő sorsát beszéli meg a fia és a menye. Mindketten jogászok voltak.

Ülök a TV előtt, nézem a híradót és a rendkívüli adásokat. Árvíz van, sok ember követi velem együtt az eseményeket.

Éppen Mikulásjárás volt azon a napon, amikor Paca hozzánk érkezett. Unokáinkkal beszélgettünk, minek örülnének legjobban, amikor lányomék megérkeztek. Már beszélgettünk arról mostanában, hogy puli nem lenne szerencsés ezen a kicsi udvaron, mert a természete terelőkutya. 

 Ha az ember visszaemlékezik megélt rövid életében, milyen fontos események voltak a történelemben, a XX. században, bizony volt elég.Tizenkét évesen, már értettem, 1956.-ban Édesapám nagy keserűségét, aki a „Don kanyart” is megjárta, hogy elvették a földjeit, TSZ-be vitték gépeit, lovait, mindent, amit elért a háború után.

Gondoltál-e már arra, hogy mi a csend?
Színtelen, szagtalan, íztelen és megfoghatatlan fogalom.

Úgy 10-12 éves lehettem, amikor egy reggel édesanyám sírva jött be az udvarról.
- Mi történt Édesanyám? Miért sír? – kérdeztem.
- Baj van kisfiam, elvitte a róka az öt legszebb tyúkomat!

   Történt Somogy ország déli fertályán, egy Dráva parti nagyközségben, még nem nyilvánították várossá. Kemény tél volt, szokás volt akkoriban, vagy inkább szigorú utasítás, a határőröknek igazoltatni bárhol, a határ bizonyos mélységi vonaláig. Vasútállomáson, vonatokon egyaránt.