Emlékszel még? Erélyesen rám szóltál:
      - Te nem érted? Nem érted, hogy most hallgassál? Nem érted mit érzek? Elveszítettem akit olyan nagyon nehezen kaptam meg, akiben örömködhettem, akiben gyönyörködhettem, akire annyira büszke lehettem. Aki az én szerelmetes fiam volt. Nem érted? Nem látod a fájdalmamat? Hallgass, mert pofon ütlek!
      Nem láttalak még ilyennek, ilyen indulatosnak, szemeidet könnytől csillogónak. Ettől megnémultam. Szó nélkül hagytam, hogy levezesd a fájdalmadat, valahova oda, ahol a nyugvó pont van bennünk.
De, megrendültem emlékezem a jelenetre. Azt gondolom, talán már megnyugodtál annyira, hogy én is feltehassam az én fájdalmamról szóló kérdéseimet.
       - Te nem érted? Nem érted, hogy most hallgatnod kell? Nem érted mit érzek? Elveszítettem akit olyan nagyon vártam, akinek annyira örültem volna, akire szerettem volna büszke lenni. Aki az én szerelmetes fiam... lehetett volna. Nem érted? Nem látod a fájdalmamat? Hallgass, mert pofon ütlek!