Aki a betyárromantikában jártas, vagy olvasott valamit a régi betyárvilágról, és betyároktól, talán nem csak a mi „jómadarainkat” ismeri, mint Angyal Bandi, Rózsa Sándor, vagy Sobri Jóska, hanem a Fel

  Hercegnő és Orkán, az után a veszélyes kaland után sokkal figyelmesebb, és riadtabb volt. Orkán, most érezte meg először az igazi veszélyt az ember részéről. Ilyen félelmet ezelőtt még soha nem érzett. Megismerte az embert, az emberi gonoszságot, de anyját is, aki az életét is odaadná érte! Ha erre gondolt, nagyon büszke volt a szüleire.

 A farmon csend, és nyugalom honolt. A kutyák vackaikban aludtak, amikor Rose kinézve az ablakon kutatta a délutáni tájat. Nem hagyta nyugodni anyja írása arról a vad, befoghatatlan lóról.

      Nem úgy az ember, aki már egy ideje követte a ménest, keresve a lehetőséget. Red, mert ő volt az, - pár emberrel - elszántan eredt a ménes nyomába.

 Red, kitartóan nyomozott a ló után. Időnként hallott egy-egy nyerítést a hegyek felől, és azt hitte a kanca az. De, már csak reménykedett, hátha meglátja, hallja egyszer. A környéken, minden farmer rosszallóan nézett rá, mert igen kemény, rosszindulatú ember volt. Rosszul bánt a lovaival is, és egy jóérzésű gazda, ezt nem nézte jó szemmel. 

     Red, is lovon volt. Alig bírt magával. Kárörvendő vigyor ült ki az arcára, és már a kezei között érezte a rég áhított lovat. Ördögi észjárásával, egyre csak a lehetőségek között kutatott.

      A ménesben lassan megszokták az új jövevény jelenlétét. Nóniusz büszke volt fiára.

Júlia és lánya Rose, a teraszon üldögéltek. Esteledett. A távolban villámok fényét látták. A szél megerősödött, és az ablakok spalettáit erőteljesen verdesni kezdte.

    Nevét, a viharos szél után kapta, aki soha nem nyughatott, nem tudott ellenállni neki senki sem. Orkán, a nyughatatlan, félelmet nem ismerő bátor, csődör… Már látszott a sötétben is különleges színe, ami hasonlóan az anyjáéhoz, világos, szinte ezüstösen csillogó, a sörényével együtt.

     Lágyan suhant a széllel versenyző, vágtató paripa. Ringó lépteivel rúgta a szikes talajt. A félhomályban csak sejteni lehetett, milyen élőlény közeledik. Orrából forró levegő párája szállt, alig hallhatóan prüszkölt, amikor a szél felborzolta fényes, csillogó sörényét, mely itt-ott szikrázón megcsillant a sötétedő ég alatt.

Laci nem is értette a felesége viselkedését. Marika szinte görcsösen ölelte magához, de mikor ő is viszonozta ölelését és csókjait, inkább hárította a közeledést. Az út hazafelé is érdekesen alakult. 

   Laci este sem jelentkezett, csak rövid írott magyarázatot küldött, hogy sajnos egész nap sok a dolga, Marika próbált az olvasásba temetkezni, de ez nagyon nehezen ment, mert a gondolatai egészen más irányba terelődtek.

–Sepertem én eleget. Megöregedtem. Helyemet átadom a fiataloknak. Ideje már egy kicsit megpihenni. Különben is megkoptam, elvástak a cirokjaim.

(Képforrása internet)

   A két fiatalasszony könnyen összebarátkozott, hiszen nagyon sok közös vonásuk volt.

Lacinak annyira jól ment a válalkozása, hogy kénytelen volt könyvelő és titkárnőt alkalmazni, mivel egyedül nem győzte ezeket a munkákat.

Karon fogva, de mindketten gondolataikba merülve sétáltak. Marika először az ételt tette Laci elé, és mikor a férje megvacsorázott, ő is mellé ült.

Esténként sokat beszélgettek, tervezgettek, közösen gondolkodtak. Az első napokban csak úgy a semmiről a ház szépítéséről, vagy akár a focicsapatról.

- Te mondtad, hogy akármilyen eredményt hoz a vizsgálat, közösen megoldjuk.- figyelmeztette a férjét Marika, mikor reggel az autóba ültek, hogy megtudják, mit hoz számukra a jövő.