Nagy családból származom, tizedik gyerekként jöttem a világra,fél árván. Édesapám addigra, sajnos meghalt. A testvéreim és én közöttem nagy korkülönbség van, túlnyomó részt nem velük nőttem fel. Abban az időben édesanyámmal sok időt ketten töltöttünk, mivel a testvéreim már más utakon jártak. Ki családos volt, ki még kereste a párját, keveset voltak otthon.

 Nagyon szeretek újra szülőfalumban Bakonycsernyén élni. Bevallom, soha nem gondoltam arra, hogy egyszer eljön, eljöhet még az a változás életemben, ami azt hozza el, hogy hazaköltözöm.

A pásztorkunyhóból nézve a hold olyan volt, mintha a kútágas tetején ülne, elfoglalva az öreg sas helyét, aki ott szokott ülni, kémlelve a végtelen rónaságot.

Ők ebben az évben gyökeret vertek a szívembe, olyan erővel, ahogyan csak a gyökér képes. Már orkán sem tudná kitépni belőlem őket. Minden rájuk emlékeztet.

A tavaszi napfény éltető melege mindent és mindenkit életre hívva ragyogott le az égről. Az emberek már nem érezték jól magukat csöndes házaikban, s a virágoknak is terhes volt már a föld védelmező ölelése.

Boriskának

Tegnapok voltak,
A ma, van.
Holnap lesz, ha lesz.
Mivel a tegnap már elmúlt, és a holnap lesz, ha lesz,
Ezért én a mának élek.
Minden elkövetkező napom, a ma lesz.

Karácsonyhoz közeledett az idő. A tél fagya mélyen vájta bele magát a szikes földbe, és a szelekben mintegy cinkosra találva, suhant végig Debrecen és ’Újváros között. A táj fehéren terült el, s a fák, mint fehér óriások álltak őrt rajta. A végtelenséget erdők törték meg, amelyből kíváncsi őzszemek tekintettek ki néha.

Sanyika borús képpel ballagott a József Attila utcán. Mikor odaért az utca szegletében lévő kisházhoz, ami keresztapja háza volt, most még csak be se nézett. Gondjaiban elmerülve csak ment és ment.
Keresztapja most is, mint mindig ilyenkor, kint ült a ház előtti kis padon, ahogy ő nevezte, pletykapadon.

Emlékszel még? Erélyesen rám szóltál:
      - Te nem érted? Nem érted, hogy most hallgassál? Nem érted mit érzek? Elveszítettem akit olyan nagyon nehezen kaptam meg, akiben örömködhettem, akiben gyönyörködhettem, akire annyira büszke lehettem. 

Amúgy már megkaptam: te egy víg özvegy vagy!. Mászkálgatsz a világban, gondtalanul, láthatóan, problémáknak nyoma sincs nálad. Imént dőzsöltél Amerikában, aztán ha meg otthon vagy, folyton - folyvást utazgatsz ide-oda. Jól élsz. Mit akarsz?

A sűrű náddal borított tájon, amit sokan csak úgy hívtak, hogy a ”világvége”, egy öreg, szikkadt arcú férfi tolta ladikját, hosszú fűzfaággal a hínáros vízen.

 Kinézve az ablakon, fantasztikus látvány tárul elém. A hó födte táj, zúzmarás ágak, csend, nyugalom. A súlyos hópelyhek huppanását hallgatom. Hátunk mögött hagyva a jót, s a rosszat. Minden, mi a múlt, hátunk mögé vetjük és ha tudjuk, feledjük.
Orrunkban a fenyő illatával, a szánkban még a sültek, a bejgli, a pezsgő lágy ízével.

— Hát az úgy volt… – folytatta a mesélést az öreg Sándor, miközben a gyerekek még mindig a disznótoros történeten kuncogtak, amit épp az előbb hagyott abba. Szavait közelgő felesége hangja törte meg, aki egy vendéget invitált:
— No, csak kerüljön beljebb, ott van Sándor a műhelybe.

A szerepi kovácsműhely ma is zsúfolásig megtelt kíváncsiskodó gyerekkel. Szerettek ott bámészkodni, várva az öreg mester meséjét, amit hittek is meg nem is. De nem is ez volt a lényeg. Az öreg mester olyan valósághűen tudta előadni meséit, hogy közben még a felnőttek is gyereknek érezhették magukat egy percre. Hát akkor egy gyerek hogyne élvezte volna e mesék minden pillanatát.

Döbbenet. Az ember csak áll, és nem tud megszólalni. Múlt héten még “intettünk “ egymásnak. És most olvasom a hírfolyamban, már el is temették.
 

— Hej-hej, ez a csönd, Ilonkám… ez a csönd – sóhajtott Rácz Gyula, a meleg, de üres szobában. – Jöhetne már valamelyik unoka, hogy egy kis életet leheljen ebbe a nagy csöndbe.