KAVISÁNSZKI PÉTER

A Nagy Fehér Úrhölgy és a
kedves Tündérek

    Hol volt, hol nem volt, éltek egyszer a kedves Tündérek, akik nem tudtak repülni. Szárnyuk az ugyan volt, de nem tudták használni. Egész nap táncoltak, vidáman léteztek, éltek szárnyak nélkül is tartalmas életet.
– Minek nekünk a repülés – mondogatták mindig, – ha gyors lábainkon bárhová eljutunk?
 Így hát szárnyakkal a hátukon, de mégis szárnyak nélkül, ám boldogan éltek ezek a Tündérek, amíg valami el nem takarta előlük a Napot… Egy nagy, fehér Tündér volt az, hatalmas, csodásnak hitt, pergő szárnyakkal. Ott lebegett a magasban, fölötte a Nap töltötte meg sziluettjét izzó ragyogással, és a nagy fehér Tündér onnan nézett le rájuk.
 – Kik vagytok ti? – kérdezte, és hangja zengett a szélben, nagyon igyekezve, hogy túlharsogjon mindent. – Látom, nem repültök, de ne csüggedjetek, mert én késségesen feláldozom az időmet, hogy ezt megoldjam értetek. Mert én vagyok a Nagy Fehér Úrhölgy, aki mindenben remek, miért is ne remekelhetnék ebben is veletek?
    Az Úrhölgyet letették csodásnak hitt szárnyai a kedves Tündérek közé, akik körberajongták, és csüngtek a szavain. Mert hát, mégiscsak jó lenne repülni, a lábak ugyan gyorsak, de szárnyakkal ám az ég fölé is el lehetne jutni...
 A Tündérek az Úrhölgyet a legcsodásabb üvegkupolás épületükbe vitték, ahol beültették a legtündöklőbb trónszékükbe, ott ellátták minden földi jóval, dícsérték csodásnak hitt, csillogó és mozgó szárnyait, kecses küllemét, és közben vele együtt hitték, hogy minden szava csak úgy aranylik.
 Az Úrhölgy egyenként átvizsgálta minden Tündér szárnyát, azok elsorvadtan lógtak, mozogni nem tudtak.  Miután mindegyik Tündért megvizsgálta, trónjához hívatta őket:
 – Örvendjetek, drága jó híveim, mert nagyszerű híreket hoztam! Három napra elvonulok, de aztán jövök is vissza nyomban!
 Így is történt, kerek három napig a Nagy Fehér Úrhölgyet nem látta meg senki, aztán újra a trónszékénél gyűlt össze minden kedves Tündér.
 – Megalkottam nektek, a tökéletes gyógyító szert, a Csodabalzsamot! Gyűljetek hát körém, hagy gyógyítsa meg a szárnyatokat!
 Minden úgy is lett, ahogyan a Nagy Fehér Úrhölgy akarta. Minden sorvadt szárnyra Csodabalzsamot kent, azután ezt minden harmadik hónapban egyszer-egyszer megismételte.  Így teltek és múltak el az évek. Az Úrhölgy büszkén terpeszkedett trónszékében, közben egy istennek hitette el magát, és mindenki gondját (látszólag) azonnal megoldotta.
   Egyedül a kedves Tündérek szárnyai nem keltek életre, nem repdestek egy pillanatra sem, de mégis, még a Nagy Fehér Úrhölgy is elhitte, hogy ez jól van így. Újabb évek teltek el, de semmi sem történt, azon kívül, hogy az Úrhölgy továbbra is a kedves Tündérekből álló udvartartásával tápláltatta és hizlaltatta nagyra nőtt egóját, elhitetve még saját magával is, hogy ő mindent annyira jól tud, hogy azt öröm látni és hallani. De közben a tudása nagyrésze csupán csak egy óriás buborék volt, de mivel legnagyobb erénye az esze volt, így a kedves Tündérei imádata csak nagyon lassan változott szomorú felismeréssé, hogy rajtuk csak nyerészkedtek.
    Aztán egy őszi napon, amikor a kedves Tündérek hosszú ideje már nem táncoltak és nem voltak vidámak, és amikor szokásához híven a Nagy Fehér Úrhölgy a trónszékében ülve fürdette duzzadt egóját az elismerésben, egy csapat kedves Tündér különítmény látogatta meg a trónján, hogy számon kérjék, meddig kell még várniuk az általa ígért csodára.
   Az Úrhölgy mindent mondott; hol hízelgett, hol támadott, győzködött és hazudozott, de csak egyre több Tündér kérte őt számon, így hát ő is belátta, hogy tovább nem maradhat... Megrebbentette hát hatalmas szárnyait, elrugaszkodva trónszékéből, a magasba szökkent, és a trónterem üvegkupoláját áttörve, sebesen repülve távozott. Kacagva szállt el nyugatnak, de nem jutott elég messzire...
 A több éves földön tartózkodástól és trónszékben terpeszkedéstől eltunyultak szárnyai, így hát nem tartották meg sokáig, mígnem nagyot csobbant bele egy kerek tóba. A kedves Tündérek húzták ki onnan. Az Úrhölgy próbált közölük újra elszállni, de elgyengült szárnyai nem csapkodtak már kellően sebesen...mások is jöttek, messzi földekről érkeztek, és csatlakoztak a folyó mellett a kedves Tündérekhez. Pont olyanok voltak, mint az Úrhölgy, csapdosó szárnyaikkal a levegőben könnyedén szállva mozogtak, de hozzá nem hordták fenn az orrukat.
 – Segíteni jöttünk – mondták. – De látjuk, hogy nektek nem kell segítség, mert hát, teljes életet éltek így, szárnyak nélkül is, hisz a lábaitok gyorsak, rajtuk bárhová könnyedén eljuttok. Még ha ti nem is tudtok a szárnyaitokkal szállni, és mi nem tudunk csak a lábainkon járni, mégis, mind Tündérek vagyunk, így bármi volt, van és lesz, mi  mindannyian mindörökké összetartozunk…Miután a kedves Tündéreknél a szárnyukat használni tudó Tündérek megpihentek, tovább repültek, de volt olyan kedves Tündér, aki velük tartott, és bár repülni nem tudott, a lábain sétálva és futva nagyon messzire eljutott...
  Ellenben más repülni tudó Tündérek pedig a Kedves Tündérekkel maradtak a földön, kikkel együtt táncoltak és mind vidámak voltak. Egyedül csak a Nagy Fehér Úrhölgy nem volt boldog, mert valójában talán ez az állapot mindig is ott bujkált mélyen belül benne eltemetve. Örök időkre bezárták őt tróntermébe, ahol a trónszékében ült, és naphosszat hallgatta a kint lévők táncát, és vidám énekeit, miközben a mennyezet törött üvegkupoláját bámulta, ahonnan sokszor még a hideg eső is ráesett. Ott kiszállhatott volna bármikor, ha falánk egója táplálása közben nem hagyja eltunyulni szárnyait, amik utolsó erejükkel ugyan egyszer már felvitték őt az égbe, de annak mind tudjuk jól, hogy mi is lett a vége.
    Legnagyobbat csak a magas égből lehet zuhanni...

VÉGE

Íródott: Budapest, 2018. 06. 23.