Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Kesergések

Marika Lovász
Marika Lovász képe

Akinek nincsen...

Julika - akit meglátogattam az öregek otthonában - azon kesergett, milyen nehéz az élete, immáron senkije sincsen.
Szerelemben és minden beszámítható emberi szimbiózisban élt a férjével. Mindent együtt csináltak, mindenhova együtt mentek, és bár nagy fájdalommal élték meg mindketten, hogy kapcsolatukból nem született gyermek, - pedig mennyi mindent elkövettek azért, hogy legyen - az idő múlásával beletörődtek ebbe a helyzetbe. Amikor ők fiatalok voltak, még nem volt olyen fejlett az orvostudomány, próbálkoztak ezzel, azzal, de sikertelenség, kudarc lett minden beavatkozás.
Szerették hát a mások gyermekét.
Miután Julika férje meghalt, sok-sok éven át egyedül vitte a terheket tovább. Idővel nem bírta hát!.
Otthonba költözött, s bár igyekszik alkalmazkodni a vele együtt lakó társakhoz, soha-de soha nem szokja meg, nem fogadja el, hogy itt kell élnie.

Ha lenne gyermeke! Biztosan nem lenne itt. Az majd gondoskodna arról, hogy a porta rendben legyen. Rám nézne akár naponta.

Így kesereg minden nap. Nekem nincsen...

Akinek van...

Lajos szólított meg az utcán!
Látja kedves! Mindent szép lassan felver a gaz! Megöregedtünk. Az asszony most megy a boltba, találkoztak ugye? Nézze! az árokban derékig érő a gaz. Nem bírunk belemenni, pedig ki kellene pucolni, a sok eső miatt egyszer majd kiömlik a víz, s ellepi a házunkat. El vagyok keseredve!

Tudja négy gyermeket neveltünk, a legkisebbiknek itt építettük meg a házát. Mondtam neki: kipucolhatná az árkot legalább, ha másban nem is segít. Azt felelte: a házat ő építette, és az én árkom őt nem érdekli. Pucoltassa akivel akarja.

Addig érdemes csak élnem, míg van az asszonykám. Meghozza a boltból ami kell, megfőzi az ebédet, már a szőlőbe nem járunk csak néha, - nagyon messze van,- és nekünk fájnak a lábaink.
A másik három gyermek messze lakik tőlünk. Olyan, mintha nem neveltünk volna egyet sem.
Ne haragudjon, hogy megállítottam, de fáj a lelkem, bánt, hogy így kell látnom egyre romló állapotú házamat és pusztuló környezetét.
Négy gyermekünk van, nem is tudom hány unokával, de mintha nem lenne egy sem.
Szégyen, gyalázat... Köszönöm, hogy kesergésemet meghallgatta.
Négy gyermekünk van.
Isten vele...

Rovatok: 
Irodalom