Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Boriska élete 8/1.

Marika Lovász
Marika Lovász képe

Isten segítségével:újra otthon

“ Ő pedig amikor ezt meghallotta, így szólt:
  Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra,
  hanem a betegeknek. “ Máté ev.9,12.

Édesanyám 1966 márciusában már nem bírt magával. Haza kell mennie. Várja a munka, ültetés, veteményezés, apám, testvérem, és az unokák. A nálunk eltöltött fél éve alatt, megnyugodtam, csillapodott a honvágyam, és amikor felszállt a repülőre, azzal búcsúztunk tőle, legközelebb mi megyünk haza.

1969 nyarán mindnyájan készen álltunk az igen nagyon áhított hazatérésre. A gyerekek Stivike és Zsuzsika ugrándoztak örömükben. Oda repülni, ahol a nagymamák élnek, a Mamy és Dedy szülőfalujába eljutni, amelyért annyit sírnak, s amelyről annyit mesélnek. Nagyon nagy kaland lesz.

1969 július 4-én Frankfurban szálltunk le az amerikai repülőgépről. Megszálltunk majd másnap vásároltunk egy kis buszt, amivel utunkat tovább folytattuk Magyarország felé. A busz megvétele olcsóbb volt, mintha autót béreltünk volna. Sőt István azt mondta, ha jónak bizonyul, visszafelé áthozzuk Amerikába és átalakítjuk amolyan lakóautóvá, amellyel majd járhatunk kempingezni, országokat megismerni, s nem kell alkalmazkodni szállodákhoz. Gazdaságos megoldásnak mutatkozott, és István jól gondolkodott, mert több éven át valóban családi kiránduló autónkká vált ez a Magyarországot is megjárt kisbusz. Amerikában amíg bennünket szolgált, minden nap megsimogattam!

A német-osztrák határon a kutya sem ellenőrzött, simán tovább engedtek minket. A magyar határ felé közeledve, sorállás lassította előbbre-jutásunkat. Fél órai araszolás után elértük Hegyeshalmot. Fellégeztünk! Végre otthon vagyunk. Felnyílt a sorompó, és azt hittük innen már sima menet lesz hazáig. Jött egy határőr, elszedte az uti okmányainkat. Stivikém ujjongva hangoskodott:
- Mamy-mamy! Én akarok elsőnek kiszállni, és a magyar földre lépni, mert én még soha nem voltam itt. A határőr erélyesen ránk mordult:
- Ebből az autóból senki nem száll ki, amíg azt mi meg nem engedjük. Megértették?
Két sorompó között a semleges területen állva, mintegy két órai várakoztatás után végre jöttek a fináncok, az autót félreállították, s mi is kiszállhattunk. Autónkat szemünk láttára, teljesen kirámolták, még az üléseket is kiszedték. Felemelték, az alját átvizsgálták, majd kiszedték a kereket is. Bőröndjeinket, csomagjainkat szétturkálták, Zsuzsika sírva fakadt a babájáért, melynek hasát felhasították.
Megszeppenve, megalázva, megrémülve, és megrendülten álltunk ! Így fogad bennünket ,- soha egyetlen percre sem elfeljett - szeretett hazánk!
Óva intettem gyermekeimet csendre! Itt nem hangoskodhatnak, nem ugrándozhatnak, ez egy másik világ, mint ahol mi élünk. A fináncok persze gúnyos megjegyzéseket tettek, s ránk szóltak:
- magyarul beszéljenek, maguk magyar disszidensek, akik elhagyták ezt az országot. Itt nem csinálhatnak azt amit akarnak, ezt vegyék tudomásul.
A kocsiban volt egy kis szekrényke, abba akasztottam be azt a bundakabátot, amit Évikének hoztam ajándékba. A finánc a bunda láttán, gúnyos hangon kérdezte:
- Ez micsoda?
- A kabátom.
- Ilyen bundakabát nyáron?
Megíjedtem, hátha elveszik, ezért azt feleltem: San Franciscóban a hideg tengerparton maga is felvette volna ezt a kabátot.
Mit tudták ők milyen idő van ott ilyenkor. Hála Istennek, nem vették el a bundát. Évikém boldogan viselte sok éven át.
Több, mint hat órai állás után, végre tovább haladhattunk.
A gyerekek elfáradtak, elaludtak, már nem tudtak örülni a magyar földnek. István, aki hihetetlenül nyugodt természetű, azt mondta:
- Anyuka, innen már hazáig meg sem állok .

Én szorosan az balakhoz tapadtam, néztem a forgalmat, az elhaladó autókat. Ahogy közeledtünk Bakonycsernye felé, egyre izgatottabb lettem. Már Mecsér határában voltunk, amikor egy motoros hajtott el mellettünk. A felismeréstől, hogy Pali sógort látom, kiabálni kezdtem:
- Apuka állj meg! állj meg! ez a Pali volt, a sógorom!
István félrehúzódott az útpadkára és én kiugrottam az autóból, egyenest belebuktam az árokba, amely tele volt csalánnal. Mindenem, még az arcom is csalán-csipéses lett . A sógorom visszafordult és azt mondta, édesapám a Dajcs előtt vár bennünket.
Amikor megláttam a Bakonycsernye táblát, igen heves zokogás tört fel bensőmből. Istenem! Hát mégis hazaértem!
A Dajcs előtt valóban ott állt édesapám. István a gyerekekkel itt nem mert letérni, inkább körbement a rendes bekötő úthoz és ott hajtott be, hogy házunkat biztonságosan érje el.

Én viszont kiszálltam, és Apámhoz rohantam. Drága Édesapám! Zokogva öleltem, csókoltam, nem bírtam betelni vele, csak szorítottam őt. És újra gyermek lettem, a kicsi lányka , akit annyira szeretett.
Apám is sírt, pedig ő edzett, kemény férfinak mutatkozott mindig. Öt év távolléte a családjától, a durva bánásmód, érdesítette emberségét!

Marikám! Ma is elfog a sírás, ma is felzokogok ha rágondolok erre az emlékre. Apám gyengéd, szerető ölelésére. Úgy éreztem, most köszönte meg nekem, hogy elhurcolásának éveiben, helyt álltam a családért.
Miatta lettem sztahanovista bányász!

Ketten, karonfogva indultunk egykori otthonom felé.

A brezovai úton lévő házak lakói, mind kint álltak az udvarukon, onnan kiálltottak felém::
- Isten hozott itthon Boriska!

Édesanyám, Évike a gyerekekkel ott álltak házunk előtt, melynek
Kapuja kitárulkozott fogadásunkra és én a küszöb átlépésekor,

Térdre rogytam...

Rovatok: 
Irodalom