Hatalmas dörgés villámlás rázta meg a Földet. Az ég találkozott a földdel, rengett minden, dőltek a falak, szétmorzsolódtak a hegyek, megindultak a tengerek, hogy legyőzzék a kontinenseket. Örjöngve tomboltak az elemek, elsodortak, széttéptek mindent ami útjukba került.

     Az első napoktól nagyon félt. Igaz, hogy mindég is korán kelő gyerek volt, de tudta azt, hogy a gazdasszonyok a libákat már akkor az utcára engedik, mikor még csak a mennek az istállóba a teheneket megfejni.

     Az alvégen, a patak bal partján áll az a piciny zsúpfedeles zsellér házikó, amelyikbe éppen most tér be a „tisztelendő” úr egy ministráns gyerekkel. Az öreg pap bácsi az utolsó kenetet fogja feladni.

Mindenki ismétli a versekben magát,
Van, ki siratja e megcsonkított hazát,
Más meg elmerül a vágyban, szerelemben,
Hogy aztán csalódjon benne menthetetlen,

(Sajó: Várja Hacseket, járkál fel és alá): Hol van már ez a Hacsek, csak nem érte valami baj? Már fél órát késik.
Hacsek: Alászolgája Sajókám! Csak nem engem vár? (kuncog)
Sajó: Hol járt maga szerencsétlen? Nem megbeszéltük, hogy 10 órakor itt találkozunk? Tudja, hogy már féltizenegy is elmúlt?

   Ismét egy kérdéssel fordulnék hozzád. Van az a bizonyos fiú. Zsijó a neve. Talán mondtam, hogy hetedik elején tetszett meg nekem, szóval most van másfél éve. Tudom, hogy ő is így érez, mert nap-mint-nap kapom tőle a "visszajelzéseket", amik nagyon jól esnek, de egyébként voltak már az apróságokon kívül sokkal egyértelműbb jelek is.

     Érdekes az emberi természet, gyerekkorban mindég arról álmodozunk, hogy felnőttek leszünk, mikor meg öregszünk, mindég a gyerekkori emlékek jutnak eszünkbe, vagy olyan fiatal kori emlékek, mikor a mi gyerekeink még „kicsinye

  Közelmúltban munkahelyi találkozóra invitáltak. Ilyet még nem is hallottam. Volt kollégák találkozója? Nagy
érdeklődéssel vártam a találkozás napját. Nem bántam meg, hogy elmentem. A találkozás egyik eseménye volt a
Tisztviselőtelep gyalogos sétája, utcáról, utcára. 

Reggel hármasban folytattuk a várnéző túránkat, mivel Cecile már nem kapott szabadságot, így csak késő délután tudott hozzánk csatlakozni. Úgy terveztük, hogy a délelőtti órákat Saumur –i városnézésnek szenteljük.

Cecile is szabadságot kért a munkahelyéről, így együtt indultunk „várnézőbe”. A Loire völgye annyira gazdag „vár dolgokban”, hogy nem kellett volna sokáig keresni. 

Már öreg este volt, mire úgy határoztunk, hogy aludni térünk. Közben megjött munkából Cecile, a fiam párja, és az a bor mellé az asztalra került Franciaország másik jellegzetessége, a sok fajta sajt.

     Mintha csak tegnap történt volna, amint felbukkannak a képek…pedig egy emberöltő van mögöttünk.