Éppen Mikulásjárás volt azon a napon, amikor Paca hozzánk érkezett. Unokáinkkal beszélgettünk, minek örülnének legjobban, amikor lányomék megérkeztek. Már beszélgettünk arról mostanában, hogy puli nem lenne szerencsés ezen a kicsi udvaron, mert a természete terelőkutya. A dobozt a kicsi kezébe adták. Nem tudni, mi van ebben a gyönyörű dobozban, de valami mocorog benne, és két szeme kinéz a lyukon. A Mikulás otthon tette le egy cédulával: Robertának…
   Nagy volt az izgalom, amikor bekukucskálva meglátott két kis gombszemet, ami elvakkantotta magát.
-  Ez az én kutyám, amire vágytam! – szólt meghatódva kicsi unokánk. Óvatosan bontogatta a masnit, hogy meg ne sérüljön a doboz. És láss csodát! Egy kis fekete gombóc, göndör szőrrel, ami még a szemét is betakarja, kinyújtva piros nyelvecskéjét.
- Én ilyen jó voltam, Még levelet sem tudok ijni, csak vágytam já! Játod Noóbi, ezt kettőnknek hozta a Mikujás. Szinte sírva fakadt a meghatottságtól. – Legyen a neve Paca!
Így került hozzánk ez a kedves kutya. Amíg a gyerekek ölelgették, Paca még az arcukat is nyalogatta.
- Játod, hogy öjül nekünk? Kedvesebbet már nem is hozhatott volna.
   Nagy pelyhekben hullt a hó, és kutyusunk vígan nyalogatta. Azt már megbeszéltük, hogy itt marad, mert tömbházban nem tudna lakni. Mielőtt elmentek, betették a kutyaólba, hogy ne fázzon, de Paca csak a küszöbön szeretett aludni, a ház előtt. Jó hangosan ugatott a kis szőrmók. Első dolguk volt, egy tetszetősebb, kicsi kutyaházat venni, ami jól mutat a küszöbön is. Vasárnap meg is jöttek, hozták magukkal a zsindelytetős, szép kutyaházat, benne egy jókora játékcsonttal. Tetszett is Pacának, de aludni kibújt a házból és a küszöbön nyúlt el. Szép nagy hó volt reggelre.
   Paca olyan vígan ugrált a puha hóban, hogy élvezet volt nézni. A cicával nem akart összebarátkozni. Jól megkergette. Azután mindig ez volt az első, hogy Selymest megkergeti, és boldogan vakkantott a fa alatt, mert Selymes cica oda menekült. Az első reggel egy kis rózsaszín balettcipőt, és egy nagy férfikesztyűt találtunk a küszöbre letéve. Boldogan ugrálta körül a zsákmányát, amiről hamarosan kiderült, hogy a szomszédból szedte össze. Megtalálta azt a pici rést, ahol átbújhatott. Jött is Tícia, hogy elveszett a fél balettcipője, és az apa fél kesztyűje. A küszöbön találta, és megszerezte. Még büszke is volt rá. A kesztyűre morgott, az ujjait számolva, de elfogadta, hogy az nem a mienk.
   Így jött el a tavasz, és Paca is gyönyörködött a madarakban, de azokat nem kergette. Szeretett a virágok közepébe ülni. Megpróbáltunk ültetni, és szépen nézte, hogy betemetjük. Nemsokára szájában volt, és büszkélkedett vele, hogy megtalálta, amit elültettünk. Csak úgy tudtunk elültetni valamit, ha Pacánk nem látta, hisz mindent behozott, kezünkbe adta. vau-vau, megvan – mondta volna, de emberül nem tudott. Amikor meglátta, hogy jönnek kisgazdiék, még be sem fordultak, már vígan ugrált a négy lábával egyszerre, és olyan örömmel, mintha nevetne hozzá. Amint kiszálltak a kocsiból, kezdve Robertán, mindegyiket végignyalta.
   Ha cica jött Selymeshez, udvarolni, kíméletlenül elkergette. A cicaszerelem sok munkát adott neki, de jó foglalkozásnak találta a cicakergetést.
   Ha boltba mentünk nagyapával, mire becsuktuk a kaput, már kívül, mellettünk állt. Az utcán senkit nem ugatott meg, de kerítésen belülről mindenkit megugatott.
   Egy nap falugyűlésre mentünk, és hiába zártuk ki az ebédlőből, valakivel mindig besurrant, és a lábunk elé ült. Szerencsére közel volt, és nagyapa ölbe vette. Boldog volt az ölében, és míg hazaértek, végig nyalogatta az arcát. Minden szembejövő nevetett. Végül nagyapának itthon kellett vele maradni, mert mindig megtalálta a módját, hogy valahol kisurranjon. Ha kiterítettük a ruhákat, amit elért, szépen leszedegette, és boldogan mutatta: vau, megvan!
   Egy nap Selymes cica szerelme beteljesedett, és kiscicákat várt. Paca ekkor nem kergette, csak futkározott vele. Egy reggel Selymes Paca kíséretében jött elénk keservesen nyávogva. Látszott a kutyán, milyen részvéttel van, és vigasztalta. El sem mozdult mellőle. Nekünk éppen el kellett utazni. indulás előtt mondtuk neki, hogy vigyázzál rá! - Még bólogatott is: - jól van, vau.
   Amikor estére hazajöttünk, a küszöbön volt a cicacsalád, és Pacánk büszkén futkározott köztünk és a cicababák között. – itt vannak, vau! Egy nap elindult Selymes, szájában a cicababával; egyikkel a másik után sorba. Elrejtette őket, de egyet nem vitt a többi után, és még ilyet! Letette Paca elé, valami furcsa kotkodáló hangon. Paca őrizte, és az a fürge kutya nem szaladgált – mint akinek kötelessége vele maradni. Aztán jött az anyja, egy puha ülésre tette a garázsba. Ehhez az egy cicához mindig mehetett látogatóba a kutya. Amikor már szaladgáltak a cicák, akkor is vigyázott rájuk, szinte számolgatta őket, de Bandikán kívül mindegyikre rávakkantott.
   Amikor eljött az ősz, és hűvösödött az idő, éreztük Bandikán, a szép selymes szőrén, hogy kutya szaga van. reggel láttuk meg, hogy nem a többivel alszik, hanem Paca hátán lapul. Ezt az egy cicát soha nem kergette meg. Szép is volt nagyon. Selymes szőre szinte kirajzolt csíkos volt. Többször nagyapa elé állt, kérte, hogy vegye ölébe, és a tenyerébe fúrta fejecskéjét, úgy lapult hozzá. Mindig nagyapa után akart menni, mint Paca, és a kapu előtt várta nagyapát. Nem volt hozzászokva, hogy egyedül útra menjen, mert mindig vigyázott rá a kutya. Jött egy gyors autó, és nagyot lökött rajta, s talán oldalba nyomta, mert a száján folyt a vér. Úgy halt meg, hogy nagyapa ölébe vette, és lecsukta a szemét.
   Volt is nagy cicagyász, még Paca kutya is sírt. A nagyapát is rázta a zokogás. Azután Paca mindig odament hozzá és szinte lépni is alig tudott, annyira hozzásimult nagyapához. Soha többé egy cicával sem barátkozott a mi kutyánk. Nem mertük előtte eltemetni, mert kikaparta volna a földből.