Egy napon azzal állított be: Mami!- Mami! Megtaláltam! Ő lesz a feleségem! Olyan boldog volt. Arcomat csókolgatta, ölelgetett, szorongatott. Rám ruházta minden szeretetét, amit csak Joannenek adni tudott. Még csak tizenhat éves volt. Bizonyítanom kell! a Maminak a Dedinek, és most már Joannenek is. Jó amerikai magyar vagyok. Maximalista, mint a mami.
   És sorra érte el a legjobb teljesítményeket. Újságok cikkeztek róla: az új football csillag! Minden meccsére elmentem. Megtanultam a játékszabályokat, ott drukkoltam, szurkoltam a lelátón, mindig az első sorban, hogy lássa, itt vagyok! Érte vagyok. Soha el nem múló órák, büszkeség, boldogság egy-egy nyert labda után, és csupa aggodalom, féltés, egy-egy rossz esés után.
A képen büszkeségünk: az év sportolója!
   Nézd csak, milyen gyönyörű volt az esküvője napján. Mert persze volt magyaros lakodalom. Joanne nem bánta, szerette a magyarok közösségét, a belőlük időnként túláradó szeretetet. Tudod Kedvesem! Nekünk mindig, mindenütt bizonyítani kellett. Hogy mi is érünk annyit! Hogy képesek vagyunk. Háromszoros energiával mutattuk: igen, meg tudjuk csinálni! Lássad Amerika! a te magyar gyereked is legalább olyan jó. És úgy is volt.
     Kiváló az iskolában, naponta, hetente kapott dicséretekkel, érdemi jó jegyekkel került be az egyetemre. Informatikus lesz. Ne felejtsük el, hogy a szilicium völgyében laktunk. A legnagyobb fejlődést biztosító oktatás a számítógépben alkalmazható mikrochippek területén következhetett be.
   Emlékszem, egy napon azzal jött haza:
- Mami bekerültem egy pályázat elnyerése által, amerika legjobb, leghíresebb egyetemére, a KORNEL-be New Yorkba.
Azt mondtam neki:  - Ha ez így van kisfiam, akkor életed végéig tartó munkahelyed lesz, és nem is akármilyen! A legnagyobbak között.
   Még két hónapot sem töltött el közöttük, és már egészen biztosan tudta: - Mami ! Én semmiképpen sem maradok itt. Csupa idősebb, de még nem öreg férfiak irányítanak, akik még húsz-huszonöt év múlva is az irányító székben akarnak majd ülni. Nekem itt fejlődési lehetőség nem lesz. Márpedig azt látom, a fejlődés óriási lesz. A mikrochippek elterjednek majd az egész világon, és én annak részese akarok lenni.
     New York államban kapott munkát. Elköltöztek. Akkor már Joanne szíve alatt hordta azt a születendő kis emberi lényt, aki szerelmük gyümölcse volt. Egy katonai cég számítógépes rendszerének felépítését kapta feladatul. A cég telephelye városon kívül volt. Katonai objektum. Soha nem járhatott egyedül. Kísérőt kapott.
   Aznap már kora hajnalban indultak. Utolsó munkáját végezte volna el, mert a megszületett baba neveléséből ki akarta venni a részét. Ezért ezt a távoli munkát közelebbire cserélte volna. Rossz látási viszonyok között, megvilágítatlan úton, Steve haladt autójával elől, kísérője mögötte. Ennek mindig így kellett lennie, mert féltették. Titkok hordozója volt! De hiába a féltés! A tragédia mégis bekövetkezett!
   Egy szembe jövő katonai teherautó reflektora egy pillanatra elvakította, és Steve a kormányt jobbra húzva akart kitérni a monstrum elől. Nem vette észre, hogy az út szélén, mély árok tátong. Megcsúszott a padkán, kocsija lebucskázott az árokba, és fejtetőn állt meg. Nem volt bekötve a biztonsági öve. Olyan szörnyű zúzódások érték, hogy ott azon nyomban belehalt sérüléseibe.
    Timothy csak három hetes baba volt. Ennyi jutott neki picinyéből. És mégis, mit tudott hátrahagyni? Feleségét Joannet, a szeretet oszlopára tette fel! Joanne idővel újra férjhez ment. Daveddel, - a férj személyében - egy új fiút kaptunk, aki unokánkat saját gyermekeként fogadta el. Megkedveltük, szeretjük őt ezért. Úgy gondolunk rá, mintha fiúnk lenne. Dave és Joanne házásságából született két kislányukat, - gyermekeiket -, odaadták nekünk, hogy legyünk nekik is nagyszüleik. Megtartottuk őket! Mindnyájukat. Anyaként, nagymamaként azoban, rendesen feldolgozni soha nem tudom.

Én ... Hallottam, láttam őt sírni: Elfogadtam Uram amit adtál! De... de, miért nem olyan? Mégis, miért nem olyan mint ő volt? Miért nem ugyanaz?
Bár, ez is - az is, már egy könyvelt kapcsolat...