Eldobálom járdámról a havat,
Ami az éjjel nyakunkba szakadt,
Megfőztem napi kávémat közben,
Magam, macskám, kutyám megetettem,

Rideg szerelem

Arcod hamuszürke, hajad hófehér,
díszleted fagyott tó, borostás hegyek,
rideg vagy hozzám, én mégis szeretlek,
bár az ölelésedtől, mindenki fél,

Ragyogj, ragyogj legyőzhetetlen élet,
Velünk történő csoda, nem semmi ez,
Tetteinket valaki számon tartja,
Mikor kisodródunk arra a partra.

Azon a régi Szilveszter esten
Hirtelen meghalt az Édesanyám,
Az „ígéretes új év„ hajnalán
Már hiába kutattam, kerestem.

Itt leltem már honomra a tavak mentén,
most elérkezett a telünknek ideje,
nyugalmamat másutt hasztalan keresném,
reményemmel együtt itt lesz eltemetve.

Az időn kútja feneketlen és mély,
Mindenkinek jár még egy végső esély
A test megfárad, és a lélek kiég,
De az életből sosem lehet elég.

Új évi kívánságom
Békét, harmóniát
m. i.

Bármit teszel, vagy bármit nem teszel,
Lehettél jámbor, vagy vad szörnyeteg,
A Fény már örökre ott van veled,
És majd te magad is csillag leszel.

Mindenki ismétli a versekben magát,
Van, ki siratja e megcsonkított hazát,
Más meg elmerül a vágyban, szerelemben,
Hogy aztán csalódjon benne menthetetlen,

Odakinn most a köd és a szürkeség,
Felette csillagos a fekete ég,
Benn a kis karácsonyfán a gyertya ég.

Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, sír, könnyezik december,
tépi őt is szél, a fakadó fájdalom,
de a szomorúság is elmúlik egyszer.

E versemet Schauta Endrének, kedves barátomnak, keresztapámnak ajánlom, aki még talán nálam is jobban szereti a szülőfaluját

Az évek csontkeze lassan felém nyúl,
csak pereg előttem hónapok neve,
mert olykor szelíden máskor meg vadul
tör rám a testem, de megküzdök vele.

Az öregedésnek is van balladája,
Ne gondolj a holnapokra csak a mára,
Weöres Sándor és az okos Füst Milán,
Olvastam tőlük, ez volt az én nagy hibám,
Ők is panaszkodtak, hol itt fáj, hol ott fáj,

Adventi gyertyaláng imbolyog előttem,
egyedül maradtam, csak ő mesél nekem,
reménytelenül reménnyel várakozom,
folytatom éjjelem és szürke nappalom.

Már csak keveset segíthetsz hazád baján,
az idő rohant veled, rövid és kaján,
találgatod a sok hazug szó hallatán,
akkor ez, vagy az, de lehet amaz talán,
mert tombol most közöttünk a közöny- járvány,

Mások szemében a szálkát keresni
Nem mondjak másokról, ártót, rosszat,
helyette mélyen magamba nézzek,

Ötvenen túl már nem hazudik az arc,
kiül rá a harcod és a kudarc.
Hiába smink, vigyor, a mesterkedés,
lényeged leplezni mindez kevés,