Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, sír, könnyezik december,
tépi őt is szél, a fakadó fájdalom,
de a szomorúság is elmúlik egyszer.

Ködöt lehel most a gyümölcsösöm felém,
száraz, hervadt nádassal együtt zokogok,
már jóval túl az életem szebbik felén
szaladnak előttem az évek, hónapok.

Idebenn rövidül nappalaim hossza,
odakinn viharok, elemek harcolnak,
elküldte levelét a mennyei posta,
ki lesz majd utódja szegényes posztomnak.

Ám a könny elapad, a víz jéggé dermed,
az arcom fakó, hajam fehér, mint a hó.
de védenek, óvnak barátságos termek,
majd véget ér a decemberi sirató.

Átmosta már lelkemet a sós áradat,
az ember ne gyászolja előre magát,
oldódik lelkünkben a bú, e rút salak,
mert vendégem maradt az örök ifjúság.

Ilyenkor, télen kicsit mindig meghalok,
nádasok mentén és öblök között járok,
azt üzenik a jéghideg, zúgó habok,
látom még tavaszban a fagyott világot.

Versmorzsa

Rejtett szépség

A köd rejt tavat
és rőtszínű nádast de
selyme felszakad.

2015. 12. 13.