Szonett: 30.   /Pályázat/

Eszembe jutnak a régvolt májusok,
mikor a szerelmed és forró tested
a tavasszal karöltve fűtött, hevített,
ha elhagysz, tudtam, megfagyok, meghalok.

Félszáz éve, vagy már több is talán,
mikor annál az órásnál jártam,
az idő ketyegett kopott falán,
magányos ember rozoga házban.

Pár mondat uborkáról, porszívóról, moslékról, fűről, fáról…, mint közellenségről

Hiába tudtam, egyszer így lesz,
A győztesből válok majd vesztes,
Szerelembe voltam szerelmes.
Eltűnt régen minden büszkeség,

Ringó kalász kinn a földeken
akácillat a levegőben
hallhassa más is az énekem
és szerény sorsomat betöltsem

Azon a napfényes szeptember 1-én délelőtt kisétált édesanyám a kert kiskapujához, ahol a boltból hazatérő
szomszédasszonnyal szoktak beszélgetni. Mindig elmondta az aznapi híreket neki, mert a miénk volt a falu egyetlen
detektoros rádiója.

Veled együtt keresem a csendet,
míg bennünk távlatok csilingelnek,
mindketten oly zártak és nyitottak,
kulcsát keressük édes titoknak,
a káoszban rendet teremthetünk,

Csillog az esőben a foltos betonút,
nappalok zsebei lyukasak, üresek,
vihar tépi sebemet, már semmi sem jut
holnapra, nem sokat kértem, csak keveset.

Szonett

A lét pünkösdi királyai vagyunk
akár hetven évre, vagy három napra,
miénk a dicsőség csálé kalapja,
sokszor buktatóktól lesántul lovunk.

A virágkelyhek nevetve nyílnak,
könnyeznek síkos harmaton,
koronát viszek egy öreg sírnak,
tavam tajtékzik fehér habot.

Az életem megrepedt kirakat,
kitárom, és becsukom magamat,
árum haszontalan, de itt-ott szép,
gyémántok és ócska csecse-becsék,
közöttük olykor tolvaj kéz matat,

Már lazul a csont, a hús és az izom
karomban, de érzem, velem vagy Május,
a teleim jogán kijár még e juss
mielőtt rám borul végső alkonyom

Szikkadnak a poshadt pocsolyák,
félre rúgom a nyálkás rögöt,
fogadom sorsomnak angyalát,
elmenekülnek az ördögök.

A ráncos kőparton alga és moha,
vízsodrás ringatja belém a csendet,
a part, a dűne nyugalmam otthona,
a lágy csobogástól gyógyul a lélek.

Feltör a múlt a mélyből, apad a jövő
a jelen és a lélek tavában,
halkabb már csermelyem is, nem oly fecsegő,
a szűk  partok közt idő-aszály van.

Miért büntet az Isten engem, miért ver,
és miért mutatta a hajnalt oly szépnek,
miért kecsegtetett az örök szerelemmel,
majd nyújt helyette magányt és szürke véget.

Tavaszok, őszök rég esőket hoztak,
nyugtató nyarakat, testes teleket,
ma is örülök a meleg napoknak,
bár néha sápadtak és fénytelenek.