Csillog az esőben a foltos betonút,
nappalok zsebei lyukasak, üresek,
vihar tépi sebemet, már semmi sem jut
holnapra, nem sokat kértem, csak keveset.

Megdermedt a ragyogás a szürke égen,
a homályban eltévedt a kék madaram,
csak elképedve bámulok, mert nem értem,
állítólag odakinn most épp tavasz van.

Ázott szárnyaimnak a tolla sem rebben,
záporok áztatnak és só ízű könnyek,
egy kis test kalitkájának rabja lettem,
így járhat az ember, mikor nagyon szeret.

Mert nagyon szomjaztam, csak inni kértem,
most nyelem, nyelem az üres kortyokat.
Vaj, milyen hónapok jönnek majd el értem,
várnak e valahol izzó, forró nyarak?

2015. 05. 26.